ᴍᴇʀᴛÜɴᴋ ɴᴀɢʏᴏᴛ Áʟᴍᴏᴅɴɪ~ ꜱᴢᴏʙᴏꜱᴢʟᴀɪ ᴅᴏᴍɪɴɪᴋ ꜰꜰ.

az a mez...

-Igen anyaaa, mindent elraktam, a többi meg marad itthon. Ha néhanapján hazatalálok egy hétvégére tortát enni, meg berúgni a "kiccsaláddal" akkor is fel kell vennem valamit. Amúgy meg így is már vagy 4 bőrönd ruhát kivitettem csak én, a Zita 5 szekrény méretű bőröndbe is alig fért bele. Azt meg se említem, hogy otthon mennyi ruhát hagyott még.

-Jólvan na, tudod, hogy utálom ha bármi itthon marad és te is ilyen vagy. Idegbeteg leszel, ha nem találod meg a mezedet...

-Jézuuuuus!!!! HOL A MEZEM?????? -próbáltam nem teljesen vérfarkasként idegbajoskodni- Azt ne mondd hogy nem raktam be sehova! Ilyen nincs! -kezdtem nagyon elveszteni a fejem, mire anya a kezembe adta.

-Utálom amikor ezt csinálod! -mondom ingerülten, mégis nevetve.

-Nem raktad el, mert azt mondtad, hogy a kistáskádra kötöd. -mondta könnyes szemekkel- Téged ismerve a repülőt is leszállásra kényszerítenéd félúton, csak hogy visszagyere érte.

Nagyon is jól ismert anyám, bár sokszor nem így vélekedtem. Régen sokat vitáztunk. Nem volt egyszerű beletörődnöm 13 éves, hisztis, kamasz fejjel hogy apám, aki a legfontosabb volt az életemben meghalt. Nem volt egyszerű dolgunk. A kis életünk -ami sokszor olyan volt mint egy tündérmese- másfél év alatt egy rémálommá vált, amiből nem tudtunk felkelni. Ekkor vált az életem részévé a foci. Na jó, igazából nem mert az egész család nagy focista volt. Papa, a legnagyobb fradista akit ismerek. Fénykorában Ő is óriás focista volt. A környéken mindenki ismeri. Az a tisztelet, ami az emberekből árad felé, becsületre méltó. Nem volt egy válogatott játékos, sőt. Megyén kívül ő is csak egynek számított a sok közül. Számomra mégis Ő -volt, most is az, és lesz is- "A" focista.

Minden kislány életében megvannak azok a férfiak, akik vagy anya vagy apa barátai. A legjobb az ha sokan vannak és mindegyiküknél Te vagy a "kishercegnő", mert nincs gyerekük vagy épp fiús apukák. Szerencsére nekem ilyen férfiből nagyon sok az életem része. Lehet, hogy nem beszélünk napi szinten, de tudom hogyha a "kishercegnő" egy könnycseppel az arcán megjelenne előttük, fegyverrel támadnának. Ők az én "Kedveseim". Ők is hibásak abban hogy ekkora fociőrült lettem. Szinte mindegyikük az. Azt meg sem merem említeni, hogy a legnagyobb magyar ultrák. A mezt is épp egy magyar meccs során kaptam meg.

Klisé, de nekem is -mint sok, a focihoz túl szőke, szerelmes tinipicsának- Szoboszlai Dominik volt a kedvenc. Ő volt a válogatott legújabb reménye. Tény is való, igazán ügyes volt, de a sok károgó mindig elnyomta a sikerét. Háromból két komment mindig az volt a neten, hogy "ha olyan jó, miért nem rúgta be" vagy éppen "ezt én is meg tudtam volna csinálni". Viszont, ha a barátnőimmel közös csoportunk bááármelyik üzenete napvilágot látna... Mi lennénk a háromból az az egy, akik felől bármit tehetett, büszkék voltunk rá, és az egész válogatottra. Senki sem tökéletes, ahogy mi sem, ezért mi mindig a dolgok emberi oldalát néztük.

A "Kedveseim" is tudták, hogy számomra Ő a kedvenc a válogatottból, és azt is tudták milyen vagyok. Szeretek megdolgozni azokért a célokért, amiket el szeretnék érni. Nem szeretek élősködni. Mindig én voltam az "anya" a barátaim között. -nem csak amiatt mert az Anna helyett szááámtalanszor anyát mondtak- Sose vártam el, hogy bárki is tegyen valamit ezért cserébe.

Sikerült minden tantárgyból 5-ös érettségit villantanom. Ezért kaptam ajándékba azt a meccsjegyet, amelyiken a "Kedveseimmel" tombolhattam végig a Magyarország-Izland összecsapást az ultrák között. -Azt mondták, ezt azért kapom, hogy néha magamat is helyezzem előtérbe, és mert szeretnek engem. Ezért és büszkeségük "jeléül" volt ez a meglepetésem, nem azért mert esetleg sajnálni akartak.- Az Európa-Bajnokságra való kijutás volt a tét. Fontos meccs, számomra fontos emberekkel. Lehetne ennél több?

Hát lett. A 90. percben 1:1 volt az állás. Már kezdtem lassan az ájulás szintjén lenni. -nem, nem a sok sör miatt amit megittam, meg amit a nyakamba öntöttek- Mikor a 10-es mezszám elkezdett közeledni az ellenfél kapujához, az egész stadion egy emberként pattant fel a helyéről amikor kezdett vészesen kialakulni a gólhelyzet. "Kedveseim" 2 legnagyobb focista tagja között, egymás kezét szorítva vártuk, mi fog ebből kisülni...

"Gondoltam, 20-ról csak ellövöm már. Utolsó percbe. Hála Isten, sikerült" -hallgattam itthonról Szoboszlai nyilatkozatát, miközben a mezét szorongattam. Nem nagyon tudtam még mindig felfogni hogy mik történtek. Labda a kapuba, szegény focistát úgy összenyomták, mint engem a két "Kedvesem". Bevallom, nem láttam még ennyi férfit sírni. Az a sok örömkönny... Felfoghatatlan élmény volt. Mire feleszméltem, már a himnuszt üvöltöttük ismét a válogatott tagjaival. A focisták hálájuk jeléül egytől egyig bedobták a szurkolóknak a mezüket. Annyira felfoghatatlan volt az egész, hogy én azt se láttam, hogy a kedvenc focistám van a soron, és dobta volna el a mezét, amikor "Kedveseim" meggyújtottak mellettem egy-egy füstgránátot ünneplés -és mint utólag elmondták figyelemfelhívás- lévén amikor is a 10-es mez tulajdonosa felugrott a korláton, és egy öleléssel társítva a kezembe adta a mezét.

Ha a "Kedveseim" nem videózták volna le, ha a telefonomba nem lett volna benne az a videó, amiből nem sok minden látszik az ölelkezés miatt, ha nem velem lett volna tele az internet egy hónapig, és ha nem fogtam volna a kezembe a mezt, el se hinném. Az a nap olyan tökéletes volt. Sose gondoltam volna, hogy egy "idegen ember, fehér polója" ilyen fontos lesz számomra a hátralévő életemben. Ha bárki azt mondta volna nekem, hogy én elmegyek egy meccsre és egy Szoboszlai öleléssel, valamint a mezével jövök haza, azt mondanám neki, hogy ne álmodozzon. Ezután jöttem rá, hogy bármennyire is elbaszott és nyomorult lehet körülöttünk minden, csodák léteznek.

-Igaz, ez vagyok Én. Na de nekem nehogy nekiállj itt itatni az egereket, 2 országgal megyek távolabb, egy telefon és jövök haza.- mondtam anyának, majd egy ölelés után futottam le a lépcsőn, az én egyetlen öcsikém, Dani autójába, ugyanis arra várt hogy induljunk a reptérre. Mielőtt az autópálya felé vettük az irányt megálltunk apánál, ahova vittem egy kicsi, rózsaszín csokor virágot. Olyat, amilyet Ő szokott nekem hozni, ha bármi "nagy" alkalom volt.

Az autópálya szélén bedobtunk még egy gyors "búcsú"-mekit és énekelve elindultunk a reptérre. Zitával gyors két üzenet között megvitattuk -már vagy kismilliomodik alkalommal- mekkora idióták is vagyunk valójába.