⓶ | Pontosan az, akinek látszik ✓

1.

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB...

GIANA, AMALFI

Fáradtan dőltem hátra a székben és megdörzsöltem szemeimet. A laptop fénye már eléggé bántotta őket, úgyhogy úgy döntöttem, hogy aznapra elég lesz a munkából. Kikapcsoltam az említett tárgyat, majd a mobilomat magamhoz vettem és megnéztem az értesítéseket. Egy üzenet volt csak apától, hogy a következő nap vár minket vacsorára. Egy "Ott leszünk" választ gyorsan bepötyögtem neki, majd a táskába dobtam a készüléket. Elszaladtam még a mosdóba és kicsit rendbeszedtem magam. Megfésülködtem és megigazítottam a sminkemet. Ruhámon végig simítva néztem magamon végig a tükörben, majd táskámat megfogva kiléptem az irodából. Bezártam az ajtót, majd az előtér felé indultam, hogy elhagyjam az épületet. A kocsi kulcs után kezdtem kotorászni a táskámban és magamban szitkozódtam, hogy olyan sokszor megfogadtam már, hogy indulás előtt előveszem, hogy ne járjak így, mégis mindennap eljátszottam ezt. Felhúztam a jobb lábamat, a táskát rátettem, majd úgy kerestem tovább. Diadalmas mosoly kíséretében kihúztam a keresett tárgyat, majd lábamat visszaengedtem a földre. A fotocellás ajtón kiléptem és egy mélyet szippantottam a délutáni, friss levegőből. A parkoló felé vettem az irányt és a kocsimhoz sétáltam.
A forgalom viszonylag tűrhető volt, így hamar hazaértem. Az autóval a garázsba álltam, majd bementem a házba, ahol szokatlanul nagy volt a csend. Az előszobában leraktam a kulcsokat, majd a nappaliba sétáltam. Ott csak Claudiat láttam, aki éppen a polcokat törölgette. Három éve vettem fel dolgozni, munka mellett egyetemre jár.
- Szia, Claudia. - mosolyogtam rá. - Matthew itthon van már? - érdeklődtem.
- Jó napot! Még nem érkezett meg. - felelt, majd folytatta a takarítást.
- Köszönöm. - szóltam oda neki, majd a konyhába indultam, hogy igyak egy pohár narancslevet.
A pulton megláttam az aznapi újságot, így a pohárral a kezemben odaültem, majd olvasgatni kezdtem. Apa és a férjem sikerei ebben az újságban is szerepeltek, ami büszkeséggel töltött el, bár azt őszintén nem értettem, hogy erről miért írnak hetente legalább háromszor. Itt Olaszországban nagy tiszteletnek örvendtek, hiába volt a férjem amerikai. Szerették őket és a népszerűségüket csak növelte a sok segítség, amiket a rászorulóknak nyújtottak.
Becsuktam az újságot, majd lépteket hallottam.
- Hát itt vagy? - mosolygott rám Matt, majd mögém sétált és a hajamba puszilt. - Hogy vagy? - simított végig hátamon, majd a pult másik feléhez sétált, hogy öntsön egy pohár gyümölcslevet.
- Kicsit fáradtan. - feleltem őszintén és rámosolyogtam. - És te?
- Én is. - sóhajtotta gondterhelten. - Ráadásul ma lesz még egy meetingem.
- Ilyen későn? - lepődtem meg.
Bólintott, majd belekortyolt az italába.
- Elkísérjelek? - ajánlottam fel neki.
- Ne! - ellenkezett azonnal.
Kicsit rosszul érintett, hogy ennyire vehemensen ellenkezik, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
- Ahogy gondolod. - álltam fel. - Megyek, lefürdök.
Ő csak bólintott, majd velem együtt elhagyta a helyiséget. A földszinten lévő irodája felé indult, én pedig az emeletre a fürdőszobába. Megengedtem a vizet, habfürdőt öntöttem bele, majd levetkőztem és beültem a kádba. A vizet pár perc után elzártam, behunytam a szemeimet és hátradőltem. Már teljesen ellazultam volna, mikor nyílt az ajtó és Matt lépett be a helyiségbe. Kíváncsian néztem fel rá, miközben felültem.
- Csatlakozhatok? - villantott rám egy csábos mosolyt.
Elmosolyodtam és válaszként bólintottam. Beült mögém a kádba, majd miután elhelyezkedett, magához húzott. Vállára döntöttem a fejemet és ismét lehunytam szemeimet.
- Boldog vagy, Giana? - halkan kérdezte.
Kinyitottam a szemeimet, de nem néztem rá, csak a plafont figyeltem.
- Persze. - feleltem szinte azonnal.
De valójában ez egy nehéz kérdés volt számomra. Szerettem Matt-et és annyira hálás voltam neki, hogy öt éve mellettem van és igyekszik boldoggá tenni, amilyenek a baleset előtt is voltunk. Szomorú voltam, hogy egyáltalán nem emlékszem a baleset előttről semmire. A sok boldog emlék, amiket mesélt, jó érzéssel töltöttek el, de mégis idegenek voltak. Próbálkoztam, tényleg, de valahogy úgy érzem, nem tudom úgy szeretni, ahogy ő engem. Türelmes volt velem és sosem sürgetett, ami bizonyította, hogy ő valóban szeret, én mégsem tudtam ezt viszonozni, ami miatt szörnyen éreztem magam.
- És gondolkodtál rajta? - kérdezett rá.
A gyomrom összeugrott és szinte éreztem, hogy elsápadok. Nem kellett konkrétan kimondania, hogy mire gondol, mert tudtam: gyerek. Fél éve többször szóba hozta, hogy itt lenne az ideje a családalapításnak, de engem az ájulás kerülgetett a témától. Hogyan? Ilyen helyzetben szeretne gyereket? Tudom, öt év alatt igazán eldönthettem volna már, hogy vele leszek vagy sem, de nem könnyű dolog ez. Mindenki meséli, hogy mennyire boldogok voltunk, de én mégsem tudok újra belészeretni? Hogy lehetséges ez? Nem ezt érdemli.
- Nem állok rá készen. - halkan beszéltem, miközben újra felültem.
Tusfürdőt nyomtam a tenyerembe, majd eloszlattam azt a testemen.
Matt feszülten fújt egyet, majd kimászott a kádból és egy törölközőt tekert a derekára.
- Nézd, Giana, én türelmes vagyok. Tudod, hogy nem akarok semmit erőltetni, de úgy érzem, nem haladunk sehova. Tíz éve együtt vagyunk, mire várjunk tovább? - tárta szét karjait.
Rosszul éreztem magam, de közben dühös is lettem.
- Abból a tíz évből ötre nem emlékszem. - néztem rá dühösen, majd lemostam magamról a tusfürdőt.
- És a másik öt? Arra tudtommal emlékszel. Ennyi idő alatt csak el tudod dönteni, hogy van e jövőnk.
Nem feleltem, inkább én is kiszálltam a kádból. Törölközőért nyúltam én is, amit magam köré tekertem.
Tudtam, hogy igaza van, mégis igazságtalannak éreztem, amit csinált.
- Tudod milyen érzés, hogy felkelsz és azt sem tudod ki vagy? Elmondják a neved, amire nem emlékszel. Közlik a korod, amire elszörnyedsz, hogy "hogyan lehetséges, hogy nem emlékszem 26 évre?" Bejön a családod, akiket nem ismersz fel. Tudod milyen? Elárulom: kegyetlen szar. Úgyhogy, ha neked ez nyűg, akkor sajnálom. Lehet selejtes vagyok, de nem megy ilyen könnyen a feldolgozás. Főleg a gyerek téma, Matt... Azt is elég nehéz feldolgoznom, hogy egy babát elveszítettem.
Szemeimet csípték a könnyek, ezért gyorsan megtöröltem őket.
- Sajnálom. - suttogta és felém nyúlt, hogy megöleljen.
- Most szeretnék egyedül lenni. - húzódtam el tőle, majd a szoba felé siettem.
Az ágyra dőltem és sírni kezdtem. Lehet tényleg velem van baj, amiért ennyi év után sem bírom összeszedni magam. Tökéletes az életem, akkor miért nem vagyok boldog? Miért nem jön vissza legalább egy-két emlékem?
Matt halkan jött be utánam a szobába és leült az ágyra. Derekamra tette a kezét és megsimított.
- Ne haragudj rám, kérlek. - nézett rám szomorúan.
Megtöröltem ismét a szemeimet és felültem mellé. Akkor hirtelen támadt egy ötletem.
- Segíts emlékezni. - hangom majdnem könyörgő volt.
- Hogyan? - nézett rám kérdőn, kezemet pedig az övébe vette.
- Ismételjük meg az első randikat, menjünk el azokra a helyekre és úgy talán könnyebb lesz. - lelkesedtem be.
Matt nagyot nyelt és pár pillanatig csak riadtan nézett rám. Kérdőn figyeltem arcát, ő pedig megköszörülte a torkát.
- Remek ötlet. - hangja nem tükrözte szavait.
Mintha feszült lett volna az ötletemtől.
- Nem jó ötlet? - néztem rá értetlenül.
- Dehogynem, tökéletes. - sietett a válasszal. - Csak nem akarom, hogy túlságosan beleéld magad. - magyarázta meg.
Kerülte tekintetemet, de ezt akkor nem tartottam különösebben furcsának.
- Akkor irány Róma. - vigyorogtam rá, amire ő csak egy halvány, nem túl őszinte mosollyal reagált.
Sietősen távozott aztán a szobából a meetingre hivatkozva.

NICK, NEW YORK

Álmaimban újra láttam őket. Joe-t, Leah-t és ... Sarah-t. Hiába az öt év, lehetetlen volt feldolgoznom a halálukat. Mindig mondják, hogy azóta nem vagyok önmagam, de ezen csodálkoznak? Hogy lehetnék az, mikor egy napon vesztettem el három számomra fontos személyt? A bátyámat, aki bár hibázott, mégis a testvérem volt. A legjobb barátomat, aki évek óta mellettem volt minden szarságban és segített mindig mindenben? És végül a feleségemet... Nem csak a szerelem vezérelt, mikor elvettem, ez tény. De mégis a legfontosabb ember lett nekem ezen a világon, ahogyan régen is. Álmomban boldog vagyok, mert újra rám mosolyog, megcsókol és a tudtomra adja, hogy szeret. Még mindig érzem az illatát az orromban, a selymes bőrét az ujjaim alatt és az ajkait az enyémeken.
Hogy kérhetik tőlem olyan emberek, hogy lépjek túl rajtuk, akik nem tudják ez milyen érzés? Egyedül talán Kevin ért meg, aki szintén elvesztette a testvérét.
- Hogy-hogy alszik még? - hallottam meg bátyám hangját a földszintről, amire azonnal kipattantak a szemeim.
Kevin feltrappolt a lépcsőn, majd berontott a hálószobába. Fintorogva tekintett körbe, már amennyit a sötétben látott. Az ablakhoz sietett, kitárta azokat és a redőnyöket felengedte. A szememet bántotta a hirtelen világosság, ezért karommal inkább takartam őket.
- Megbeszélésen kell lenned egy óra múlva. - hangja bosszús volt.
- Nem elég, ha te ott vagy? - dünnyögtem, majd hasra fordultam és fejemet a párnába nyomtam.
- Nem, drága öcsém, mivel én nem leszek ott. Tudod jól, hogy el kell utaznom. Elmondtam már vagy ezerszer. - most még haragosabbnak tűnt a hangja.
Felemeltem fejemet a párnáról és ránéztem. Egyáltalán nem rémlett, hogy mondta volna, hogy elutazik, de ezt nem akartam az orrára kötni. Úgy csináltam, mint akinek azonnal beugrott a dolog.
- Hova is mész?
- Róma. - sóhajtotta.
Azonnal megláttam a lehetőséget. Ha én utazom el, akkor lehet kicsit ki tudok szakadni az emlékekből és a gyászból.
- Had menjek inkább én.
- Kizárt. - ellenkezett azonnal és furcsán méregetett.
Megforgattam a szemeimet, miközben kimásztam az ágyból.
- Lehet jót tenne nekem egy kis levegőváltozás.
- Valószínűleg. De tárgyalni megyek, nem nyaralni. - forgatta meg szemeit.
- Akkor csak had kísérjelek el.
Tényleg úgy éreztem, hogy jót tenne. Itt minden rájuk emlékeztetett. A bűntudat mindennap mardosott, hiszen Sarah és Leah miattam haltak meg. Nincs olyan nap, hogy ne mennék be a gardróbba és néznék végig Sarah rendszerezett polcain. Sokszor megfogadtam, hogy összeszedem a dolgait és eladományozom, mert hiába őrizetem őket, már nem fog visszatérni, de nem tudtam megtenni. Nem álltam még rá készen, hogy teljesen elengedjem. Sok embernek elég két-három év is, nekem az öt sem. Azóta sem tudok beletörődni, hogy nem fog már belépni az ajtón. Pedig sajnos ez volt az igazság.
- Rendben. - forgatta meg a szemeit Kevin.
Elmosolyodtam és megöleltem.
- A megbeszélés? - sandítottam rá.
- Bevállalom. De most utoljára. Addig pakolj össze, mert utána azonnal indulunk.
Bólintottam és elkezdtem a bőröndömet megtölteni. Kevin magamra hagyott, én pedig elkönyveltem, hogy ez segíteni fog nekem.
Irány Róma.