⓶ | Pontosan az, akinek látszik ✓

21.

NICK

A csaj idegesen méregetett minket, nekünk pedig fogalmunk sem volt arról, hogy kiről beszél. Elmondta ezerszer, hogy Aimé Toussaint-t keresi, mi pedig ezeregyedszer is elmondtuk, hogy nem ismerjük. Smith amúgy is gyanús volt mindkettőnknek és úgy tűnt, hogy még valakinek a házába is betört, ahol pedig minket vontak éppen kérdőre. Magamban rengetegszer szidtam és reméltem, hogy hamarosan felbukkan és tisztázza a dolgokat. Ademaro is tanácstalanul állt mellettem, próbálta nyugtatni a lányt - természetesen sikertelenül.

Nagy adag levegőt fújtunk ki mindketten, mikor hallottuk, hogy beállt a garázsba az autó. Ademaro halkan fogadást kezdeményezett, miszerint a lány valami egyéjszakás kalandja lehet, akinek kamu nevett mondott. Válaszként csak megforgattam szemeimet, de azért én is kíváncsi voltam, hogy hogyan fogja kimagyarázni magát Smith.

Zaklatott fejjel jött be a házba, a lánynak lazán odaköszönt és ledobta magát a kanapéra. Meglepetten néztünk a lányra, ő pedig ugyanúgy figyelt minket. Újra franciául kezdett beszélni és egyértelműen Smith-t szólította Aimé-nek. Smith szintén azon a nyelven válaszolt neki, mi pedig csak pislogtunk, hogy mégis mi a fene történik.

- Srácok... - szólított meg Smith.

- Hm? - figyeltünk kíváncsian.

- Sarah a kórházban van.

Olyan aggodalmas arccal mondta ezt, hogy azonnal összeszorult a gyomrom. Ademaro azonnal mellé sietett és faggatni kezdte, hogy mégis mi történt.

- Tudtátok, hogy terhes?

Nagyot nyeltem, ahogy arra gondoltam, hogy Matt gyerekét várja. Tudtam, hiszen védekeztünk, mikor megtörtént közöttünk a dolog. A kezeim ökölbe szorultak és mérhetetlen csalódottságot éreztem. Szó nélkül mentem az ideiglenes szobámba. Legszívesebben szétvertem volna az egész helyiséget, de mivel jól neveltek és nem otthon voltam, így nem tettem. Fel-alá járkáltam és majd szétvetett az ideg. Az ajtón kopogtak, de nem reagáltam rá. Nem akartam most senkivel sem beszélni. Természetesen Ademarot ez nem érdekelte.

- Mi a franc van veled? Nem is érdekel, hogy mi van Gigivel?

A becenév hallatán hányingerem lett. Nem haragudtam Ademaro-ra, megszokásból hívta így, de eszembe juttatta, hogy jelenleg azt az életét éli. Úgy tűnt, teljesen boldogan...

- Őszintén? - fordultam felé idegesen. - Nem. Úgy tűnik, jól megvan Thompsonnal.

Ademaro megrázta a fejét és úgy nézett rám, mintha én is franciául beszélnék hozzá.

- Most ezzel mire célzol?

- Arra, hogy húztam gumit. - köptem felé idegesen a szavakat. - Nem tőlem van a gyerek.

Furcsán méregetett és ismét csak megrázta a fejét. Láttam rajta, hogy nem hiszi el, pedig ez volt az igazság.

- Te hülye vagy. - közölte, majd kisétált a szobából.

Valóban az voltam. Nem bíztam Sarah-ban, pedig nem volt erre okom. A sok szerencsétlenség, ami folyamatosan történt velünk, kikészített. Valóban azt gondoltam, hogy nem tőlem terhes? Lehet. Hiszen mi bizonyítja, hogy nem így van? Talán belefáradtam és egy okot kerestem, ami miatt lelkiismeret furdalás nélkül kiszállhattam? Az is lehet.

Nagyot sóhajtottam és igyekeztem az idegeimet lenyugtatni. Tanácstalan voltam és dühös. Ha mégis tőlem van a baba? Nem így akartuk volna. Egyszer már megtörtént és Sarah teljesen maga alatt volt, hogy elveszítette. Még mindig fel tudom idézni, ahogyan nézett rám és amilyen megtört volt. Ezek után még nagyobb hülyének éreztem magam, hiszen mellette kellene lennem. Támogatnom és segítenem kellene neki, ráadásul a legfontosabb: bíznom kell benne.