⓶ | Pontosan az, akinek látszik ✓

14.

SARAH

Két nappal később sietősen pakoltam be az Ademaro és Nick által behozott ruhákat és egyéb holmikat. Örültem, hogy csak két éjszakát kellett a kórházban töltenem. Természetesen kedvesek voltak velem és nem volt okom panaszra, de mégis hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy több napot nem kellett eltöltenem ott.
Az emlékeim visszatértek, de sajnos a baleset napját az utóbbi két napban újraéltem rémálom formájában. Újra láttam, ahogy Joe élettelenül összeesik. Láttam, ahogy Leah-val elmenekülünk és bár a balesetre nem emlékszem, tudom, hogy mi lett a kimenetele: Leah meghalt. Ő valóban, nem úgy mint én, aki érthetetlen okokból túl éltem.
Nagyot sóhajtva húztam be a cipzárt a táskán és vállamra vettem. Sietősen indultam ki a szobából és miután udvariasan elköszöntem az ápolóktól, a parkolóba siettem, ahol Nick várt rám.
Nick... Ahogy az utóbbi hetekben bánt velem, biztosított arról, hogy valóban szeret. El sem tudom képzelni, hogy mennyire nehéz lehetett neki, mégis végig mellettem volt. Sajnáltam, amiért évekig szenvedett, miközben én gondtalanul éltem a mindennapjaimat.
A parkolóban hamar megpillantottam, ahogy az autójának dőlve állt és nézelődött. Kiélveztem azt a pár percet, amíg nem vett észre és egyszerűen csak csodáltam. Arcát figyeltem, ami ugyan nem nagyon, de azért változott. Férfiasabb lett és sajnos látszott, hogy az utóbbi években nem az öröm és boldogság töltötte ki a mindennapjait. Felém fordult és szélesen elvigyorodott. Ellökte magát az autótól és elindult. Elvette tőlem a táskát, majd egy rövid csókot nyomott az ajkaimra. Elégedetten elmosolyodtam én is és hátára simítottam a kezem.
- Nem gond, ha anyáéknál alszunk? - nézett rám kíváncsian, miközben a kocsi felé sétáltunk.
- Dehogy. - ráztam meg a fejem. - De előtte oda tudunk menni ... Anyáékhoz?
Elkomorodott, de bólintott.
- Persze.
A táskámat a csomagtartóba dobta, én pedig beültem az anyósülésre. Pár pillanat után ő is beült és beindította a kocsit.
- Nem lesz gond? - kérdezte hirtelen. - Jól vagy?
Láttam a szemében, hogy aggódik. Kezére simítottam az enyémet és megszorítottam.
- Jól vagyok, nem lesz baj.
Ismét bólintott, majd kitolatott és az ismerős ház felé vettük utunkat.
- Ademaro-nak azért jelezz. Reggel óta az idegeimre megy, amiért ő nem jöhetett.
Elmosolyodtam a dolgon és a tegnap kapott telefonom segítségével írtam neki egy üzenetet.
Az út többi része csendben telt, csak a rádióban szóló slágerek törték meg azt. Az ablakon át figyeltem a most már újra ismerős várost, ami most mégis kicsit idegen volt. Hiányzott Amalfi, hiába nem az volt az otthonom. Vagy mégis az volt? Már nem tudtam, hogy igazán melyikhez is tartozom. A számomra családnak tekintett emberek itt voltak, mégis visszahúzott a szívem.
Nick megállt a feljárón és pár perc után leállította a motort is. Igyekeztem felkészülni a rám váró reakciókra és érzelmekre, de természetesen ez lehetetlen volt. A férfi bátorítólag megszorította a kezemet, majd egy csókot hintett a kézfejemre. Bólintottam, jelezve, hogy készen állok és kiszálltunk. Az autó előtt újra egymás mellé álltunk és Nick kezét megfogva indultam el az ajtóhoz.
Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem. Csak benyitnom, hiszen itt nőttem fel? Vagy mivel már nem az otthonom, kopognom?
Amíg ezeken agyaltam Nick megoldotta a kérdést mikor határozottan bekopogott. Pár perc múlva egy ismerős női alak tűnt fel a nyitott ajtóban.
- Jó napot! - köszönt kimérten, szemében könny csillant.
Tudtam, hogy felismert, de valószínűleg tudott arról, hogy nem emlékeztem rá. Bár azóta az már változott.
- Mrs. Winter. - biccentett Nick.
- Anya. - suttogtam gombóccal a torkomban.
Azonnal könnyek lepték el arcát és kezét a szája elé kapta. Néhány pillanat kellett, hogy rájöjjön, valóban én állok előtte. Amint ez teljesen tudatosult benne, azonnal megölelt. Olyan erősen szorított, hogy nem tudtam viszonozni, csak a vállához fúrtam a fejemet. Otthon illata volt.
- Úgy sajnálom. - szipogtam.
- Sssh. - simította meg a hátamat. - Én sajnálom, hogy ez történt veled. Bár megvédhettelek volna.
Mindketten sírtunk. Rengeteg érzelem kavargott bennem. Szomorúság, megkönnyebbülés, aztán öröm. Minden kijött, ahogyan anya ölelésében voltam.
Lassan engedett el, majd alaposan végig nézett rajtam, mintha attól tartana, hogy egyszer csak eltűnök. Én is figyeltem őt. Ő is változott az évek alatt és ahogyan Nick-nél is, rajta is látszódott a gyász.
Jobban kitárta az ajtót, hogy aztán mosolyogva beljebb invitáljon minket. Ismerősek voltak a házban lévő illatok, a bútorok és maga a légkör is. Nem is értettem, hogy hogyan felejthettem el mindent. A lépcső felé néztem, ahonnan lépteket hallottam. Bíztam benne, hogy Austin az, de végül apa jelent meg a lépcső tetején.
Apa. Milyen furcsa így gondolni rá, hiszen pár nappal előtte még Antonio-ra tekintettem úgy. Bár, biológiailag valóban az ő lánya vagyok, de mégis az előttem álló férfi volt, aki felnevelt. Na és aki elvett tőle... A kettős érzés azonnal egész testemre nehezedett, így nem tudtam, hogy is kellene vele viselkednem.
Ő is mellém sétált és az ő szemében is először az értetlenséget láttam, majd anyára pillantott, aki nagy mosollyal az arcán bólintott. Apa kifújt egy nagy adag levegőt, majd ahogyan előtte anya is, szorosan megölelt. Viszonoztam gesztusát és az ő ölelésében is ugyanazt éreztem, mint anyáéban. Ő kicsit hamarabb engedett el, de ez így is volt rendjén. Ő sosem volt az érzelgős fajta.
- Austin? - kérdeztem rá.
- Mindjárt felhívom. - mosolygott anya, majd a nappaliba ment.
Apa furcsán méregette a mellettem álló Nick-et, aki csak nézelődött a házban.
- Most már elmehetsz. Vigyázunk rá. - szólt neki.
Nick hirtelen kapta felé a fejét és értetlenül nézett rá.
- Nem hagyom magára Sarah-t. - hangja nyugodt volt.
Hálásan mosolyogtam rá.
- Miért? A családjával van, jó helyen.
- Emlékeztetném, hogy én is a családja vagyok.
- Apa. - szóltam neki.
Rám sem nézett, csak Nick-et figyelte továbbra is, most már kicsit szigorúbban.
- Miattad volt és van ebben a helyzetben. - apám hangjából sütött a megvetés.
Nick felnevetett, mire értetlenül pislogtam rá.
- Ha jól emlékszem, nem én raboltam el gyerekként.
- Nick! - szóltam rá.
Nem volt kedvem ehhez az egészhez, minden olyan jó volt addig.
- Megmentettem. - szűrte a fogai között válaszként.
- Kérlek titeket, fejezzétek be! - emeltem fel kicsit a hangomat.
Végre rám figyeltek, majd puffogva vonultak be mindketten a nappaliba.
Pár perccel később hangosan vágódott ki a bejárati ajtó és Austin rohant be rajta. Megállt a nappali ajtajában és csak nagy szemekkel pislogott rám. Neki is kellett egy kis idő, míg feldolgozta a változást, majd hosszú léptekkel mellettem termett és szorosan megölelt.
- Úgy hiányoztál. - suttogta meghatottan.
Nem meglepő, ismét sírni kezdtem. Szorosan kapaszkodtam nyakába és ő is erősen tartott.
Jó volt velük lenni és bár nem vérszerint, de ők az én családom. Talán, ha apa nem hoz el az igazi szüleimtől, másként alakultak volna a dolgok, de a jelenlegi állás szerint nincs olyan dolog, ami miatt Antonio Morettit szeretnem vagy tisztelnem kellene.

NICK

Éppen visszaértünk anyáék házához, mikor megszólalt a telefonom. Intettem Sarah-nak, hogy ezt fel kell vennem, menjen be a házba addig nyugodtan. Aggódva pislogott rám, de végül bólintott és bement.
- Smith. - hangom szerencsére nem árulta el, de izgultam.
- Jól sejtetted, már az országban vannak.
- Tudtam. - morogtam. - És hol?
- Jelenleg az MO-ban.
- Tartsd továbbra is szemmel őket. Bármi van, jelezz.
- Ha szépen kérnél, jobban esne. - felelte, mire csak megforgattam a szemeimet. - Tudod, hogy nehezen viselem, ha parancsolgatnak.
- Ne csináljunk úgy, mintha ingyen tennéd.
- Na az biztos is. - nevetett fel. - Majd jelzek. - bontotta a hívást, mielőtt bármit is reagálhattam volna.
Zsebembe süllyesztettem a készüléket, majd én is a házba mentem. Bent már azonnal érezni lehetett a vacsora illatát, így a mosdóba mentem, hogy megmossam a kezeimet, utána pedig az étkezőbe mentem. Sarah már boldogan csacsogott anyával, mintha az öt év meg sem történt volna. A mellette lévő szabad hely felé indultam, majd elfoglaltam azt. Megsimítottam a kezét, mire rám mosolygott, majd visszafordult anyához és tovább beszélgettek. Minden békésnek tűnt, Ademaro Kevinnel beszélgetett, Danielle épp a gyerekeket fegyelmezte, apa pedig csak csendben fogyasztotta a tányérján lévő ételt. Aztán az öcsémre tévedt a tekintetem, aki morcosan ült. Megérezhette, hogy figyelem, mert rám emelte szemeit. Intettem neki a fejemmel az ajtó felé, mire csak megvonta vállát, de azért felállt. Én is így tettem, anya pedig azonnal felkapta a fejét.
- Hát ti meg hova mentek?
- Rágyújtok. - vont vállat az öcsém, majd kisétált.
- Én is. - indultam utána.
- Nagyszerű. - hallottam még, ahogy anya morog.
Frankie után indultam a teraszra. Az egyik székben ült és valóban ott füstölgött a cigaretta a kezében. Leültem a másik székre, majd csak csendben figyeltem a kertet.
- Szóval? Mit akarsz?
- Beszélni. - néztem rá.
Ő nem figyelt felém, csak az öngyújtót csattogtatta, ami rohadt idegesítő volt. Próbáltam tőle elvonatkoztatni, hogy beszélhessek vele.
- Nem haragudhatsz örökké. Főleg olyanért, amit nem én tettem.
- A ravaszt valóban nem te húztad meg, de miattad volt ott.
Nagy levegőt vettem és teljesen felé fordultam.
- Nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. De már nem tudom megváltoztatni, ami történt. Hidd el, ha tehetném, akkor megtenném. De nem tudom. Nekem is hiányzik és kurva szarul érzem magam.
- Hát érezheted is! - csattant fel. - Neked kellett volna akkor meghalnod, nem neki!
Fájtak a szavai, de tudtam, hogy részben igaza van.
- Frankie...
- Te boldogan élsz tovább, ráadásul még az a ribanc is visszatért.
- Vigyázz a szádra! - emeltem fel a hangom és éreztem, ahogy szétárad testemben a düh.
Idegesen méregettük egymást és tudtam, hogy nem mostanában fog megenyhülni. Vagy leginkább sosem fog.
Elnyomta a cigit, majd felpattant és a házba sietett. Kezeimbe temettem az arcomat, miközben lassan kifújtam a benntartott levegőt.
Rettentően fájtak a szavai és az, ahogyan érzett irántam. A saját testvérem gyűlölt. Vajon tényleg azt kívánja, hogy bár én haltam volna meg? Vagy csak nehezebben birkózik meg a gyásszal?
- Minden rendben? - jelent meg Sarah.
Felkaptam a fejemet és figyeltem, ahogy mellém sétál és leül oda, ahol pár perce Frankie is ült.
- Minden szuper. - motyogtam halkan.
Megfogta kezemet, majd megpuszilta azt. Apró gesztus volt, mégis rettentő jól esett abban a helyzetben.
- Menjünk, pihenjünk le. - állt fel, majd felém nyújtotta kezét.
Megfogtam, felálltam a székből és kézenfogva elindultunk a szobámba.
Örültem, hogy véget ért az a nap, mert a Smith-től kapott hírek és a Frankie-vel való veszekedésem tönkretette az egészet.
Fent a fürdőbe mentem, hogy letusoljak. Sarah lépett be utánam, amire csak meglepetten néztem rá.
- Baj van? - simítottam tenyeremet az arcára.
Megrázta a fejét, kezeivel pedig vállaimba kapaszkodott.
- Csak gondoltam csatlakozom. - búgta csábító hangon.
Elmosolyodtam és lecsaptam ajkaira. Szorosan öleltem a derekát, ő pedig nyakamat kulcsolta át kezeivel.
Mintha álmodtam volna, olyan volt az egész. Évekig gyászoltam őt, most pedig újra itt van. Szürreális volt az egész. Ahogy újra vele lehettem, tudtam, hogy az egyik legszerencsésebb ember vagyok a világon. Sajnos Joe-t és Leah-t már nem kaphatom vissza és tudom, hogy sosem fog enyhülni a hiányuk, de Sarah jelenléte rengeteget segít. Erősebbé tesz.
Akkor még nem tudtam, hogy a határtalan boldogságom hamarosan újra véget ér.