⓶ | Pontosan az, akinek látszik ✓

2.

GIANA, AMALFI

Másnap korábban mentem dolgozni, mert mindent rendben akartam tudni a hétvégére. Izgatott voltam az utazás miatt és úgy éreztem, kicsit jót fog tenni, ha Matt és én kiszakadunk a mindennapokból.
Laptopomon ellenőriztem a szobafoglalásokat és megnyugodtam, hogy senki fontos személy nem fog nálunk a hétvégén megszállni, így talán nem fogják túlzottan érezni a hiányomat. Szerettem a munkámat és a kollégákat, akikkel igyekeztem nem érzékeltetni, hogy a főnökük vagyok. Három éve vettem át a pozíciót a bátyámtól, aki már beleunt a dologba.
Kopogás törte meg a csendet, majd Ariana lépett be az ajtón, aki az asszisztensem volt.
- Bocsánat, hogy zavarlak.
- Nem zavarsz. - mosolyogtam rá és intettem, hogy jöjjön nyugodtan. - Minden rendben?
- Persze. - bólintott és viszonozta mosolyomat. - A jövő hétről lenne szó. Mr. Johnson lefoglalta a szállodát magának és a vendégeinek. Itt leszel addigra?
Mr. Johnson nagyon tehetős üzletember volt és évente kétszer vagy háromszor eljátszotta ezt. Kifizette az összes szobát, így természetesen nem volt belőle semmi kár.
- Természetesen. Keddre hazajövök.
- Elutazol? - nézett rám meglepetten, hiszen ő csak azt látta, hogy házon kívül leszek. - Hova? - foglalt helyet velem szemben mosolyogva.
Ariana-val már baráti kapcsolatunk volt, így ez nem volt tőle különösebben meglepő dolog.
- Matt-el elmegyünk Rómába. - mosolyogtam.
- Rád fér már a pihenés, főnök. - vigyorodott el még jobban.
Én is úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Nem mondom, nem dolgozom magamat halálra, rengeteg ember van, aki keményebben és többet dolgozik, de mégis kicsit jó lesz kikapcsolódni. Kiszakadni a mindennapi rutinból és Matt-re koncentrálni. Valamiért csak beleszerettem, menni fog újra. Bár lehet, hogy akkor még ő is más volt és én is fiatal voltam.
Megcsörrent a telefon, mire Ariana intett, hogy akkor ő nem is tart fel. Bólintottam neki válasz gyanánt, majd a telefonért nyúltam és felvettem.
- Cucciola! - hallottam meg apa mély hangját. - Jöttök akkor vacsorára, igaz? - tért egyből a lényegre.
- Persze, hat órára ott leszünk. - feleltem mosolyogva, bár nem láthatta.
- Helyes. - hangján hallottam, hogy ő is mosolyog.
- Ademaro is jön? - kérdeztem rá reménykedve, de már előre sejtettem a választ.
- Sajnos nem. - sóhajtotta apa. - De legközelebb biztosan eljön.
- Hát persze. - feleltem csalódottan.
Azt mesélték, hogy nagyon jó testvérek voltunk és rengeteg időt töltöttünk együtt, ahhoz képest, mióta magamhoz tértem, alig találkozunk. Kicsit úgy érzem, hogy kerüli a társaságomat. Apánk szerint nehezen tud megbirkózni a dologgal, amit természetesen megértek, de rosszul esik, hogy nem szeretne velem lenni.
- Most le kell tennem apa. - mondtam, mert éreztem, hogy a bizonyos gombóc már a torkomba fészkelte magát.
- Rendben, este úgyis találkozunk. Addig is, vigyázz magadra. - búcsúzott.
Elköszöntünk, majd letettem a telefont és tenyereimbe temettem az arcomat. Nagy levegőket véve sikeresen leküzdöttem az ingert, hogy sírva fakadjak és inkább úgy döntöttem, hogy elmegyek ebédelni. Matt-nek írtam, hogy "ebéd?" üzenetet, amire már előre éreztem, hogy nemleges választ fogok kapni. Két perc sem telt el és már be is igazolódott a sejtésem. Sóhajtottam, majd gépemet lekapcsolva felálltam és a táskámat magamhoz vettem. Kisétáltam az irodámból és az előtéren át az utcára mentem. Kellemes idő volt, tipikus márciusi meleg idő. A törzshelyem felé vettem az irányt, ami pár perc volt gyalog. Ahogy nézelődtem a séta alatt, mosolyogva figyeltem, hogy egyre több turista érkezik. Beindul a szezon és minden tele lesz emberekkel. Néha sok volt, de alapból szerettem, ha nyüzsgés van. Örültem, hogy ilyen helyen lakhatok, nem tudtam elképzelni, hogy valami nagy városban éljek. Az étteremhez érve kerestem egy szabad asztalt a teraszon, majd leültem és a táskámat a mellettem lévő székre helyeztem. Magamhoz vettem az étlapot és tanulmányozni kezdtem, bár úgyis a szokásos tonhalsalátát fogom kérni. A pincér mosolyogva köszöntött és mondanom sem kellett, már mondta is az ételt. Nevetve bólintottam, hogy jól sejti, hogy mit szeretnék enni. Kértem mellé még egy pohár vizet, majd hátradőltem a székben és néztem az embereket. Annyira érdekeltek és beszélgettem volna velük, hogy egyszerűen nem tudtam hová tenni, hogy nem volt sok barátom a zárkózottságom miatt. Olyan, mintha ez a tulajdonság nem engem jellemezne, mégis ezt mondja apám és a férjem is. Náluk pedig ki ismert volna jobban? Talán még a bátyám, aki öt percig nem bír a közelemben lenni... A tekintetemet az asztalon pihenő kezeimre vezettem és egy halkat sóhajtottam. Hirtelen nyúltam a táskámért és kivettem a mobilomat, majd testvéremet tárcsáztam. Ajkaimat rágcsálva vártam, hogy felvegye a telefont.
- Gigi? - szólt bele ijedten. - Minden rendben?
- Szia! - köszöntem neki. - Persze. Csak gondoltam felhívlak. Hogy vagy?
Megköszörülte torkát.
- Jól vagyok, köszönöm. És te?
- Én is. - bal kezemet kezdtem el vizsgálni, mintha a létező legérdekesebb dolog lenne. - Mik a terveid estére? - kérdeztem rá, csak úgy mellékesen.
- Semmi. Otthon leszek, talán dolgozom egy kicsit. Miért?
Hirtelen nem tudtam mit mondani, mert nem értettem a dolgot. Ha ráér, akkor miért nem jön apához? Lehet összevesztek? Elvetettem ezt a gondolatot, mert apa azt biztosan mondta volna. Biztosan csak elfelejtte, lehet nem is tudott rendesen figyelni apára, mikor meghívta.
- Az esti vacsora miatt kérdezem. Nem jössz el?
- Milyen vacsora?
- Apához megyünk hat órára. Nem szólt? - levegőt visszafojtva vártam válaszát.
A pincér lerakta elém a salátámat, amit halkan megköszöntem neki.
- Még nem hívott. - felelte Ademaro. - De ott leszek, ha szeretnéd.
- Persze, hogy szeretném. - mosolyogtam.
Nem értettem, hogy apa miért mondta, hogy szólt neki, ha nem így van. Valami felreértés lehet csak az egész - gondoltam ezt akkor...
Még egy két szólt váltottunk, majd elköszöntünk, mert időközben megettem a salátát és indultam vissza a hotelhez és Ademaronak is dolgoznia kellett még. Az ebéd után az idő már gyorsabbnak tűnt és hamar délután négy óra lett.
Hazaindultam, de útközben megálltam az egyik kedvenc kis boltomnál, hogy italt vegyek a vacsorára. Apa szerette a minőségi, finom borokat, ezért mindig vettem, ha mentünk vagy jött. Kifizettem, majd újra elindultam. Hamar hazaértem és még bőven volt is időm elkészülni.
Nem sokkal utánam Matt is megérkezett, aki egy gyors puszi után indult is az irodája felé.
- Megyünk ám apához vacsorára. - szóltam utána.
- Tudom, csak egy iratot akarok megnézni. - mosolygott rám, majd eltűnt az ajtó mögött.
Órámra pillantottam és bíztam benne, hogy hamar végezni fog. Pár perc múlva ismét megjelent és az emeletre sietett, hogy letusoljon. Fél hat után öt perccel megjelent a lépcső tetején, én pedig már egy vékony kabátban álltam az előtérben.
- El fogunk késni. - bosszankodtam.
Apa Positanoban lakott, így fél óra kellett, hogy odaérjünk. Bár ha Matt vezetett, akkor azért tudtunk pár percet javítani a menetidőn.
- Nem fogunk, ne izgulj. - tette jobb kezét a derekamra és egy gyors puszit nyomott a számra.
Elindultunk a garázsba, majd az ő autójába ülve elindultunk.
- Lefoglaltam a szobát. - néztem rá mosolyogva.
- Milyen szobát? - nem nézett rám, az útra összpontosított.
- Hát Rómába. - simítottam meg a váltón pihenő kezét.
Felém kapta tekintetét és furcsán nézett rám. Nem értettem. Azt mondta, hogy jó ötlet, akkor mi a baja?
- Már most?
- Szabad hétvégéd van, nem? Hosszú ideje először.
- Gondoltam megbeszéljük, hogy mikor és hogyan.
Nem tudtam felfogni, hogy ettől miért lett ennyire feszült.
- Van valami dolgod talán vagy mi a probléma? - néztem rá értetlenül.
- Igazából lenne, igen. - láttam rajta, hogy hazudik.
- Értem. - fordultam az ablak felé. - Akkor elmegyek egyedül.
- Egyedül? Biztos, hogy nem.
- Miért is? - kezdtem dühös lenni.
- Mit csinálnál ott egyedül? Ki vigyázna rád?
- Vigyázni? Nem vagyok gyerek, Matt.
Nagyot sóhajtott és feszülten meredt az útra. Meglepett, hogy ennyire felhúzta magát ezen.
- Szükségem van erre. - halkan beszéltem.
Kezemért nyúlt és megsimította.
- Megértelek. Ne haragudj, hogy nem tudok elmenni veled. - kezemet szájához emelte és egy óvatos csókot nyomott rá.
- Nem haragszom.
Valójában egy kicsit mégis haragudtam rá. A gyerek témát erőlteti, sérelmezi, hogy nem tart semerre a kapcsolatunk, de ezt mégsem képes megtenni értem. Rosszul esett, de még mennyire, de nem akartam veszekedni vele.
- De azért jobban örülnék, ha nem egyedül mennél. - erre már inkább nem reagáltam semmit, csak fohászkodtam, hogy minél előbb érjünk apához.
A feljáron azonnal megpillantottam Ademaro autóját, ami azonnal mosolyt csalt az arcomra. Matt még meg sem állt teljesen, már ki is pattantam a járműből. Férjemet sürgetve siettem az ajtó felé és benyitottam. A nagy előtéren át az étkező felé indultam, ahol már ott ültek apával. Mindegyiküket egy-egy puszival üdvözöltem, elfoglaltam az asztalnál a helyemet bátyámmal szemben és csak azután figyeltem meg jobban arcukat. Feszültek voltak és furcsán méregették egymást. Próbáltam semleges témával oldani a hangulatot, de nem igazán akart sikerülni. Ademaro olyan hévvel szúrta a húsba a villáját, mintha még mindig élne az a szegény állat. Férjemre pillantottam, aki figyelmét csak a tányérján lévő falatoknak szentelte.
- Képzeld, Apa, holnap elutazom Rómába.
- Egyedül? - nézett rám meglepetten, majd tekintét a mellettem ülőre vezette.
Válaszként csak bólintottam.
- Te miért nem tartasz vele, Matt?
- A cégnél kisebb problémák vannak, emiatt nem tudok. Muszáj időben rendezni őket. - magyarázta a dolgot.
- Majd én elmegyek veled. - szólalt meg bátyám.
Apám kezéből kiesett a villa, majd köhögni kezdett. Melléugrottam és paskolni kezdtem a hátát. Intett, hogy nem szükséges, majd a poharáért nyúlt, hogy igyon rá egy kis vizet. Visszaültem a helyemre és hálásan a bátyámra mosolyogtam.
- Örülnék neki.
- Beszélhetnék veled, Matt? - szólalt meg apa.
- Persze. - bólintott azonnal, majd kimentek az étkezőből.
Testvéremet figyeltem, aki halvány mosollyal az arcán iszogatta a poharában lévő bort.
- Mi az? - mosolyogtam én is.
- Semmi. - vonta meg a vállát. - Csak jó lesz elutazni veled. Mindent alaposan átbeszélhetünk.
Hangja sejtelmesen hangzott, de nem számított. Csak boldog voltam, hogy neki érek annyit, hogy eljöjjön velem.

NICK, RÓMA

Kapucnimat a fejemre húzva mentem a bátyám után. Alig vártam, hogy a hotelbe érjünk és aludjak egy nagyot. Az időeltolódás, valamit a több órás repülőút tipikusan egy olyan dolog, ami mindig megvisel. Nagyot ásítottam és kicsit megmozgattam a nyakizmaimat. A repülőtől nem messze már várt minket egy autó, amivel remélem rövid időn belül eljutunk a hotelhez.
- Úgy nézel ki, mint a mosott szar. - állapította meg a bátyám.
- Úgy is érzem magam. - morogtam neki, majd az ülésben hátradőltem és behunytam a szemeimet.
- Nem kéne elmenned egy szakemberhez?
Újra ez a téma. Kevin úgy két havonta fel szokta hozni ezt a témát, mert szerinte az a baj nálam, hogy nem tudok ezzel egyedül megbirkózni. Tudtam, hogy jót akar nekem, de azért az ember egy idő után besokall.
- Nem. - feleltem szűkszavúan.
- Nézd, öcsi. Tudom, hogy nagyon nehéz, de lassan tovább kell lépned és élned az életed. Telnek az évek, egyszer csak arra fogsz ébredni, hogy elment az egész életed. Szörnyű nézni, hogy szenvedsz. Sarah is azt akarná, hogy boldog legyél.
Nem nyitottam ki a szemeimet, csak nagyot nyeltem. Nem tudtam rá mit mondani. Tudtam, hogy igaza van. De ki dönti el, hogy mennyi az az idő, ami alatt fel kell tudni dolgozni az ilyet? Minden ember más, nem mindig ezt mondják? Akkor ebben miért nem lehetünk másak?
Az úton több szó nem esett köztünk, Kevin is el volt merengve a saját gondolataiban. A szállodához érve gyorsan bejelentkeztünk, majd az ötödik emelet felé vettük az irányt. A szobába lépve bőröndömet a nagy szekrény elé fektettem, kinyitottam és nekiálltam a ruhákat kipakolni. Rettentően fáradtan éreztem magamat, de utáltam, ha a ruháim túl sokat állnak a bőröndben. Miután ezzel végeztem, már csak arra volt erőm, hogy lefürödjek és fogat mossak, majd az ágyba dőltem és szinte azonnal aludtam is.
Másnap, mire én felébredtem, Kevin már régen a tárgyaláson volt. Kinyújtoztattam mindenemet, majd mosakodás és fogmosás után úgy döntöttem, hogy lemegyek edzeni egyet. Gyorsan felöltöztem, telefonomat magamhoz vettem fülhallgatómmal együtt és elindultam a földszintre. Az edzőterembe belépve megkönnyebbültem, mert nem voltak sokan. Zenét kapcsoltam, kicsit bemelegítettem, utána pedig a futópadra léptem. Fokozatosan gyorsítottam a tempót, a zene pedig dübörgött a fülemben. Teljesen ki tudtam kapcsolni és ilyenkor nem járt feleslegesen az agyam.
Kikapcsoltam a gépet, törölközővel áttöröltem egy kicsit magam és visszamentem a szobába, hogy letusoljak.
Hajamat megszárítottam és felvettem egy farmert, hozzá egy egyszerű fehér pólót és cipőt. Karórámat kezemre csatoltam és közben a karikagyűrűmet figyeltem, ami azóta is kezemet díszítette. Ismét elgondolkodtam, hogy le kéne vennem, de újra nem tudtam ezt megtenni. Nagyot sóhajtva engedtem le a karomat testem mellé, majd a szobakártyát zsebembe süllyesztve elindultam reggelizni az étterem felé.
Ott már több ember volt, ezért figyelni kezdtem, hogy van e valahol egy eldugott asztal. Kiszúrtam egyet az egyik távoli sarokban, ezért gyorsan elindultam, hogy ételt szedjek magamnak. Mikor megtelt a tányérom, a kávégéphez léptem és nyomtam magamnak egy feketét. Azt is megfogtam és ismét a kinézett asztal felé fordultam. Szerencsére még mindig nem ült ott senki, így békésen tudtam elfogyasztani a reggelimet.
Kávémat kortyolgatva gondolkodtam, hogy mit csináljak a nap hátralévő részében. Egy kiadós séta mellett döntöttem, így újra a szobám felé vettem az irányt. Az előtérbe lépve azonban földbe gyökerezett a lábam. Egy ismerős barna hajú nőt pillantottam meg, hófehér ruhában. Úgy nézett ki, akár egy angyal. A szám kiszáradt és nem tudtam mozdulni. A szívem a torkomban dobogott és biztos voltam benne, hogy hallucinálok.
Nem lehet Sarah, ő meghalt. - mantráztam magamban lehunyt szemekkel.
Újra a nőre néztem volna, de már nem állt ott. Biztos voltam benne, hogy csak képzeltem.
Az előbb kigondolt sétámat felülírta egy másik program. Innom kell. Sokat.