⓶ | Pontosan az, akinek látszik ✓

15.

SARAH

- Beszélhetünk? - léptem Frankie mellé, aki a teraszon cigizett.
Rám pillantott, egy fintort vágott, majd megvonta a vállát.
- Ha muszáj.
Sóhajtottam egyet és megtámaszkodtam a korláton. Korán volt, Nick még aludt, az idő pedig még kellemesen hűvös volt.
A fiúra pillantottam, akinek arcán csak a fáradtság és a harag látszódott. Őt nem ismertem annyira, de mégis közel éreztem magamhoz. Mégiscsak a férjem öccse.
- Szóval? - szólt flegmán, majd az arcomba fújta a füstöt.
Elmosolyodtam azon, hogy azt gondolta, zavarni fog. Nyilván a korából adódóan, ő még gyerekes volt. Jelenleg pedig az egész világgal dacolt.
- Tudom, hogy haragszol Nick-re, de kérlek, ne tedd. Nem ő tehet erről az egészről, hanem az elmebeteg apám.
Arcomat figyelte és végig meg volt feszülve. Láttam, ahogyan pörögnek a gondolatok a fejében és azok által kiült érzelmek átsuhantak az arcán.
- Most, hogy mondod, már nem is haragszom rá. - horkantott és egy újabb slukkot szívott. - Ez nem így működik.
- Így egy helyett két testvért veszítettél el. Megéri? Jó haragban élni? A saját életedet is mérgezed ezzel.
- És ez téged érdekel, mert ... ?
- Mert fontos vagy Nick-nek, ezáltal pedig nekem is.
Furcsa érzelem villant arcán, majd újra mogorva arckifejezés jelent meg rajta. Vészesen közel lépett hozzám, majd végigmért.
- Mondd meg a kedves bátyámnak, hogy nem kell rám küldenie a csaját, hogy megenyhüljek. Mert nem fogok.
- Nem ő küldött. - ráztam meg fejemet.
- Leszarom. Hagyj békén te is és ő is, ha nem akarjátok, hogy még egy sógornőt is elveszítsek. - villant meg a szeme, majd a cigarettát elnyomva besietett a házba.
Csalódottan sóhajtottam egyet, majd én is bementem. Denise egy szomorkás mosolyt küldött felém, én pedig csak tanácstalanul megvontam a vállamat.
- Gondolom nem jártál sikerrel. - csalódottan szólalt meg.
- Sajnos. - húztam el a számat.
- Rá sem ismerek. - rázta meg csalódottan a fejét, majd intett, hogy kövessem a nappaliba.
Leültünk a kanapéra és teát töltött két csészébe. Az egyiket felém nyújtotta. Hálás mosollyal fogadtam el és bele is kortyoltam. A virágos csésze kicsit égette a kezemet, de mégis kitartóan szorongattam.
- Megpróbálok még hatni rá. - jelentettem ki elszántan.
A mellettem ülő csak aggódva pislogott rám és megrázta fejét.
- Nem tudom, hogy van-e értelme. - a kezében tartott italra pillantott.
- Nem adom fel. Egyikük sem ezt érdemli.
Hálásan megszorította a kezemet és láttam, hogy könnyezni kezd. Tudtam, hogy neki még nehezebb, mint a fiúknak és már miatta is megérte, hogy ne hagyjam annyiban.

______

A poros helyiségben ülve feszülten figyeltem Ariana arcát. Már most rengeteget fogyott és külsején is látszódott, mennyire megviseli a bezárva töltött idő. Sajnáltam, nem voltam benne biztos, hogy valóban ezt érdemli. Elárult, az igaz, de mégis ugyanolyan ember, mint én.
A mellettem lévő tálcára meredtem, amin leves volt és sült hús, majd újra a lányra emeltem tekintetem.
- Matt nem érdemli meg, hogy ennyit szenvedj érte.
Felhorkantott, de nem nézett rám. Továbbra is behunyt szemekkel ült az ágyon, hátát a falnak támasztva.
- Nézd, Ariana. Ha bármi információval segítesz nekünk, nem bántunk. Ennyire egyszerű.
- Ha azt hiszed, hogy félek tőletek, akkor nagyon tévedsz.
- Ostoba vagy. - ráztam meg a fejemet és felálltam a székről.
A tálcát magamhoz vettem, majd az ajtóhoz indultam.
- Én mondtam nekik, hogy csak a gond lesz veled. - morgott, mire csak sóhajtottam. - Meg kellett volna ölni téged is a kölyköddel együtt. - jelentette ki, mire megtorpantam.
Éreztem, hogy a kezeim remegni kezdenek, ezért gyorsan letettem a tálcát.
- Mi van? - fordultam felé hirtelen.
Nagy lépésekkel mentem vissza és megálltam előtte.
- Miről beszélsz?
- Ó, nem tudtad? - csinált úgy, mintha meglepődne.
- Miről beszélsz? - ismételtem meg a kérdést már kiabálva.
Gúnyosan elvigyorodott, de nem válaszolt. Állta a szemkontaktust, amitől éreztem, hogy teljesen ellepi egész testemet a düh. Arcon csaptam és ismét ráordítottam. Nem felelt és nem is ellenkezett. Szétvetett a méreg és nem hittem, hogy egy meg nem született gyereknél is - akiről nem is tudtam, hiszen pár hetes volt - eljöhetnek az anyai ösztönök. Mindegy hány hetes volt. Mindenhogy az én kicsikém volt. És ők elvették tőlem.
Mire felocsúdtam, már Ariana egész arca véres volt és nem volt magánál. Ezt én tettem volna?
Remegve álltam fel róla és nem tudtam, hogy mi is történt. Annyira elkapott az ideg és a düh, hogy nem voltam ura a tetteimnek.
- Minden rendben? - lépett be egy férfi, majd nagy szemekkel Ariana-ra meredt.
Nem tudtam szólni, csak a lányt figyeltem és a könnyek csípni kezdték a szemeimet.
- Szólok Mr. Jonas-nak. - nyúlt felém a férfi és óvatosan kiterelt a helyiségből.
A folyosón lerogytam és zokogni kezdtem, miközben a véres kezeimet figyeltem. Ugyanolyan szörnyeteg lettem, mint ők. Nem értettem, hogy voltam képes ilyet tenni.
- Tudok valamit segíteni? - guggolt mellém az ismeretlen.
Felnéztem rá és csak megráztam a fejemet. Mit is segíthetne?
Szorított a mellkasom és zavaros volt minden. A gondolataim ezer irányba cikáztak és szédülni kezdtem. A hányinger hirtelen tört rám és felpattantam, de nem jutottam semeddig. Ott, ahol voltam, a falnak támaszkodva kiadtam magamból mindent.
- Mi történt? - hallottam meg Nick hangját.
Ilyen sok idő eltelt volna? Vagy ilyen gyorsan ideért?
Mellém ért, én pedig azonnal a nyakába vetettem magamat. Szorosan kapaszkodtam belé és zokogtam. Erősen tartott és simogatta a hátamat. Megnyugtató szavakat mormolt a fülembe, de fel sem fogtam, hogy mit. Egyszerűen a hangja elég volt, hogy kicsit jobban érezzem magam. Éreztem, ahogy a vállamra és a nyakamra óvatos puszikat nyom és kezdtem ellazulni. Eltolt magától és kíváncsian fürkészte arcomat.
- Elmondod, mi történt? - hangja lágy volt.
Arcomat simogatta és törölte a könnyeimet.
- Megölték. - suttogtam rekedten és újra sírni kezdtem.
Zavarodottan nézett rám, miközben a karomat simogatta.
- Kicsodát? - kérdezte halkan.
- A babánkat. - néztem mélyen a szemeibe.
Láttam, hogy sokkolja ez a dolog és nem is tudja hirtelen hova tenni.
- Nem elvesztettem... - szipogtam. - Ők vették el.
Éreztem, ahogyan egész teste megfeszül és ő is ugyanazt érzi, mint én. Mérhetetlen dühöt.

NICK

- De régen hallottam felőled. - vidámkodott a telefonban Smith.
Dühösen fújtam csak egyet, mert rohadtul nem volt kedvem jópofáskodni.
- Remélem még mindig figyeled őket. - morogtam köszönés helyett.
- Természetesen. - csacsogott még mindig jókedven.
Igyekeztem nem rajta kitölteni a dühömet, hiszen nem ő volt az, aki tehetett a helyzetről.
Szétvetett az ideg a tudattól, hogy Sarah milyen állapotban van. Az ablaknál állva hátrafordultam, ahol ő feküdt az ágyon. Pár nyugtató után sikeresen elaludt.
- Minden változatlan? - kérdeztem és újra az ablak felé fordultam.
- Mondtam, hogy jelzek, ha bármi van. Jeleztem? Nem. - mordult rám most már ő is.
Megforgattam a szemeimet.
- Hol vagy most?
- A hotelben.
- Te hülye vagy? - mordultam rá hangosan.
Gyorsan Sarah-ra néztem, hogy felébredt-e, de továbbra is békésen aludt.
- És ha meglátnak? - kérdeztem most már halkabban.
- Ne sértegess. Profi vagyok, te is tudod. Senki nem fog észrevenni.
- Ott találkozunk. - hagytam figyelmen kívül az előbbi szövegelését.
- Na akkor biztos egyből felismernek. - flegmázott.
- Az a cél. - mondtam magabiztosan.
Valamit még morgott, de nem figyeltem már rá, inkább csak gyorsan bontottam a vonalat.
Kevinnek írtam egy üzenetet, miközben a gardróbba mentem. Öltözködni kezdtem, mikor Sarah jelent meg az ajtóban.
- Hova mész? - kérdezte és összevont szemöldökkel nézett.
- Dolgom van. Sietek. - léptem hozzá, hogy egy gyors csókot adjak neki.
- Milyen dolgod? - kíváncsiskodott.
- Ne foglalkozz vele. Csak pihenj. - simítottam meg a derekát, majd egy fekete sporttáskát vettem magamhoz.
Láttam, ahogyan gyanakodva méreget, de ignoráltam. Kimentem a gardróbból és természetesen ő is jött utánam.
- Gyanús vagy nekem. - állapította meg.
- Csak Smith-nek segítek, nincs semmi gond. - mondtam neki féligazságot.
- Vigyázz magadra. - mondta halkan.
Ránéztem és ledobtam a táskát a földre. Mellé léptem és derekára simítottam a kezemet. Átkarolta karjaival a nyakamat, én pedig közelebb húztam, hogy megcsókoljam. Hajamba túrt, én pedig erősebben tartottam.
- Pihenj még. - puziltam meg a homlokát. - Mire felébredsz, már itt is leszek.
Nem túl lelkesen bólintott egyet, de még mindig kételkedve méregetett. Visszament az ágyhoz, én pedig a nappaliba vettem az irányt.
- Hát te? - szólított meg Ademaro.
- Van egy kis dolgom. Figyelnél Sarah-ra?
A Sarah név említésénél még mindig furcsán megrándul a férfi arca, de már kezdi megszokni.
- Természetesen. Hisz a húgom. - bólintott. - De hova mész? Gyanús vagy nekem.
Le sem tagadhatnák, hogy testvérek...
- Meglátogatom a kedves apósomat és a talpnyalóját.
- Mire készülsz?
- Tönkre teszem az életüket. - vontam meg a vállamat, mintha csak egy mellékes információt közöltem volna vele.
- Veled megyek. - jelentette ki határozottan.
- Valakinek vigyáznia kell Sarah-ra. Láttad, milyen állapotban van.
Elhúzta a száját, hiszen valóban szörnyen festett Sarah, mikor hazahoztam. Pedig akkor már dolgoztak benne a nyugtatók.
- Nincs más, akit megkérhetnél, hogy figyeljen rá? Tudom, hogy a húgom és szeretem nagyon és aggódom is érte, de nem akarok ölbe tett kezekkel itt ülni. Nekem is lenne velük elszámolnivalóm.
Elgondolkodtam, majd rájöttem, hogy ki lenne rá a megfelelő ember. Tárcsáztam Eve számát, aki először természetesen iszonyatosan leteremtett, hogy nem szóltam neki Sarah állapotáról, majd szinte azonnal mondta, hogy ráér és pár percen belül el is tud indulni. Így egy negyed órával később ugyan, de elindultunk. Ademaro szemében hatalmas elszántságot láttam és tudtam, hogy bármi is történik majd, nem lesz neki egyszerű. Szembeszállni valakinek az apjával - főleg ha az az apa maga Antonio Moretti - iszonyatosan nehéz. Feszült volt, ahogyan én is. Kevin üzenetet küldött, miszerint ő már a helyszínen van és igyekezzek, mert Smith az utolsó idegein táncol. Megnyugtattam, hogy hamarosan odaérünk.
Az üzenetem után 10 perccel léptünk be a Mandarin Oriental impozáns előterébe. Egészen megcsodáltam volna az épületet, ha csak úgy erre jártam volna, de nem így volt.
A bátyámhoz és Smith-hez léptem, akik utóbbi állításával ellenben igenis feltűnőek voltak. Lehuppantam a velünk szemben lévő székek egyikére, a másikat pedig Ademaro foglalta el.
- Méghogy profi vagy. - morogtam neki. - Azonnal kiszúrtalak.
- Mert te engem kerestél. Aki nem tudja, hogy itt vagyok, az nyilván nem. - forgatta meg flegmán szemeit, majd az előtte levő italba kortyolt.
- Melyik szoba? - ignoráltam előbbi flegma szöveget.
- New York Skyline lakosztály. - felelte hivatalosan, mintha legalább valami alkalmazott lenne.
- Oda nem egyszerű feljutni. - elmélkedett Kevin.
- Hát nem... Kell egy terv.
- Nekem már van is. - büszkélkedett Smith.
Kíváncsian hallgattuk, majd szövögettük tovább együtt.
Moretti és Thompson most már nem menekül.