⓶ | Pontosan az, akinek látszik ✓

18.

NICK

- És te hagytad vele menni? - csattantam fel.

Smith bűnbánó arccal nézett rám. Fel nem tudtam fogni, hogy mi járhatott a fejében akkor, amikor hagyta ezt megtörténni. Kettesben hagyni Sarah-t azzal az idiótával?

A kórházi ágyból kipattantam, Kevin pedig azonnal rám szólt, hogy feküdjek vissza. Dühösen néztem csak rá, kitéptem karomat a kezéből és a ruháimhoz léptem. Folytatta a szövegelést, hogy nem vagyok olyan állapotban, hülyeséget csinálok és még az ilyen helyzetben szokásos faszságokat.

- Hagyjál már! - mordultam rá, miközben esetlenül igyekeztem felvenni a nadrágomat.

Újra sorolni kezdte az okosságait, de ezekre már nem is figyeltem. Láttam, ahogyan dühösen fújtat egyet, majd segített az inget felvenni, amit még a délelőtt hozott be. Mikor sikeresen megoldottuk az ing felvételét, nyúltam volna a táskáért, mikor elkapta újra a karomat.

- Ugye tudod, hogy legyengülve egyáltalán nem tudsz neki segíteni?

- Semmi bajom.

- Hát persze. - forgatta meg szemeit dühösen.

Természetesen jól esett, hogy aggódik értem, de meg kellett értenie, hogy amíg Sarah veszélyben van, nem tudok tétlenül feküdni. Gyógyulni kell, persze, de így nem tudok arra koncentrálni. Ha annyiban hagyom, akkor aztán valóban beteg leszek.

A szobámat elhagyva a pulthoz léptem, ahol sietősen kértem ki a papírjaimat.

- Csak saját felelősségre hagyhatja el a kórházat. - a vörös hajú nő furcsán méregetett.

- Azt mondja, hol írjam alá. - sürgettem türelmetlenül, ami igazán bunkóra sikeredhetett, mert orrát felhúzva kezdte nyomtatni a papírt.

Sértődötten tolta elém, én pedig figyelmen kívül hagyva a közjátékot, gyorsan aláírtam és már ott sem voltam. Kevin és Smith szorosan a nyomomban sétált, ami kellően irritáló volt. A parkolóban bátyám intett, hogy merre parkol és mindhárman az ismerős autó felé siettünk. Smith-re pillantottam, aki a hátsó ülésre ült be éppen, és legszívesebben megkértem volna, hogy szálljon ki, álljon az autó mögé, hogy elüthessem. Persze nem okolhattam őt teljes mértékben, mert Eve-nek valóban jobb volt, hogy eljött onnan, de mégis hibás volt.

Elmondhatatlan haragot és csalódottságot éreztem. Alig kaptam vissza Sarah-t és újra elveszítettem. Hibáztam rengetegszer életemben. Nem csak apró hibák, hanem szörnyű dolgok. Vajon emiatt érdemlem ezt? Meglehet. De Sarah? Ő az egyik legjobb ember a világon, aki senkinek nem ártott. Ő mivel érdemelte ezt ki? Az élet igazságtalan - ezt már rengetegszer megtapasztaltam. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam tenni ellene. A tehetetlenség és várakozás kikészített és éreztem, hogy újra a gödör mélyére kerülök, ahonnan jelenleg nem csak, hogy nem tudtam, de nem is akartam kijönni. Sarah nélkül nem.

SARAH

3 hónappal később

Minden nappal egyre jobban hiányzott Ademaro és Nick is. Jelenlegi helyzetemben senkim nem volt, mindenki behódolt az apámnak és Ademaro-nak. Előtte is csak Ariana volt nekem, akiről időközben kiderült, hogy szintén hozzájuk tartozik.

Lelkileg és fizikailag is fáradtnak éreztem magam és úgy éreztem, hogy megfulladok. Mióta visszajöttem Matt-el, egy kalitkába zárt madárnak éreztem magam. Egyedül a kertbe mehettem és az egész házat örök őrizték. A saját házam foglya voltam.

Egy pénteki nap volt. Dühösen néztem Matt-re, aki szemrebbenés nélkül viszonozta a pillantásomat. Hanyagul a komódnak volt dőlve, kezei keresztbe a mellkasa előtt. Pár perccel korábban közölte velem, hogy mivel szeret - ami természetesen egy újabb beteges agyszüleménye - engedi, hogy újra dolgozzak. Értékeltem ezt a gesztust, egészen addig, amíg nem közölte, hogy nem a régi hotelben veszem vissza a pozíciót.