⓶ | Pontosan az, akinek látszik ✓

23.

NICK

Nem tudtuk, hogy ki ölte meg Morettit. Ademaro érthető módon hallgatag volt, Sarah már lepihent, én pedig a testvéreimmel és Smith-szel ültem a kanapén. Frankie ki volt bukva, amiért Sarah miatta sérült meg, de senki sem okolta érte. Aggódtam Sarah-ért természetesen, de az öcsémet is támogatnom kellett.

- Miért nem mondtad, hogy ismered Morettit? - szegeztem a kérdést Smith-nek.

- Mert nem tartozik rád. - vont vállat lazán és belekortyolt az italába.

Ajkaim vékony vonallá préselődtek és feszült lettem.

- Nem tartozik rám?

- Pontosan, Jonas. Nem kell mindenkinek az életébe beleszólni, rendben?

- És mégis volt pofád azt mondani, hogy ára van a segítségednek?

- Lesz is. - bólintott helyeslően. - Én már elengedtem a Moretti témát, miattatok mentem csak el hozzá. És kérlek, Nick. Ne csinálj úgy, mintha te egy angyal lennél, mert elég szánalmas. - állt fel a kanapéról, majd egy megsemmisítő pillantás után kiindult a házból.

A felbőgő motor hangját még hallottuk és azt, ahogyan elhajt. Kevinre néztem, aki csak megrázta a fejét. Kérdőn néztem rá, de csak legyintett és ő is elvonult. Frankie csak maga elé meredt, szerintem fel sem fogta, hogy mi zajlik körülötte. Elveszettnek tűnt.

- Minden rendben? - kérdeztem rá és óvatosan meglöktem a karját, hogy feltűnjön neki, hogy hozzá beszélek.

- Majdnem úgy jártam, mint Joe. - halkan mondta és láttam, hogy a kezei remegnek.

Nekem is a bátyánk jutott eszembe abban a pillanatban és engem is elöntöttek az ezzel kapcsolatos érzések.

- Megérdemeltem volna, hogy én is meghaljak. - suttogta.

- Ilyet ne is mondj! - szóltam rá rögtön.

Szája megremegett és könnyek csillantak a szemeiben. Láttam, hogy nagyokat nyel, hogy vissza tartsa a sírást, de nehezen ment neki. Átkaroltam a vállait és magamhoz húztam.

- Jobban leszel, ha kiadod magadból. - szóltam halkan.

Pár pillanatig még tartotta magát, de aztán nem küzdött tovább. Nem szóltam semmit, csak ott voltam neki. Reméltem, hogy segít neki és a kapcsolatunknak.

Később, mikor már Frankie viszonylag megnyugodott és elment lefeküdni, felmentem a szobába. Halkan nyitottam be, nem akartam felébreszteni Sarah-t. Halkan sétáltam az ágyhoz és óvatosan feküdtem le. Sarah-ra néztem és megsimítottam a haját. Halkan köszönt és megköszörülte a torkát.

- Nem akartalak felébreszteni. - suttogtam. - Hogy vagy?

Lassan fordult a hátára, arca elárulta, hogy nagy fájdalmai vannak. Próbáltam neki segíteni, de intett, hogy megoldja.

- A helyzethez képest jól. - válasza után egy nagyot sóhajtott. - Mi történt az apámmal?

- Meghalt. - nyeltem egy nagyot, ahogy kimondtam.

Most tudatosult csak bennem teljesen, hogy megtörtént. Rossz érzés volt, hiszen mégiscsak egy embertársamról volt szó. Sarah nem válaszolt, csak elfordult és éreztem, hogy egy kicsit kizárt. Csókot nyomtam a hajára, majd a hátamra fordultam és lehunytam a szemeimet. Sokára tudtam csak elaludni, ami ráadásul nem volt túl pihentető.

***

Úgy keltem, mint akin átment egy egész vonat. Háromszor. Sarah felé pillantottam, de már nem volt mellettem. Felültem és magamhoz vettem az éjjeliszekrényen pihenő karórámát, hogy megnézzem az időt. Felnyögtem, az órát a csuklómra csatoltam és egy ásítás kíséretében felálltam az ágyról. Elmentem letusolni és felöltöztem, így indultam le a földszintre. Sarah és Ademaro a konyhában ültek, én a kávéfőzőhöz léptem. Öntöttem magamnak egy adagot és belekortyoltam. Megfordultak és a pultnak dőltem, úgy figyeltem őket. Csendesek voltak, Sarah pedig sajnos szörnyen nézett ki.