⓶ | Pontosan az, akinek látszik ✓

13.

GIANA

- Itt pedig olyan 13-14 évesek lehettek. - mosolygott rám Nick anyukája és felém nyújtotta a fényképet.
Kezembe vettem és alaposan megvizsgáltam. Széles vigyorral álltam a fiú mellett és szorosan öleltük egymást. Látszott, hogy igazán szerettük egymást és hogy jó barátok voltunk. Tényleg nem volt több abban a képben.
Denise mesélt a gyerekkorunkról és arról, hogy elválaszthatatlanok voltunk. Szerinte Nick-hez még közelebb álltam, mint az imádott bátyámhoz, Austin-hoz.
Magamban ízlelgettem az Austin nevet, ami ismerős volt. Nyilván, gyakori név, de mégis melengette egy kicsit a szívem.
- Austin-ról esetleg nincs kép? - néztem a nőre reménykedve.
Elgondolkodott, majd lapozni kezdett a mappában. Pár oldalt átforgatott, majd kivette az egyik képet az albumból.
- Itt már idősebbek vagytok. - nyújtotta felém.
A kezembe vettem a képet és a két családot láttam rajta. A Jonas szülők, a négy fiú - akikből csak Kevin-t és Nick-et ismertem fel -, a Winter házaspár, Austin és én. A képen lerítt az arcomról, hogy egyáltalán nem szerettem volna ott lenni. Austin-ra pillantottam és szinte rögtön beugrott pár emlék.
TinTin.
- Itt már nem voltatok jóban Nick-kel. - szólalt meg hirtelen mellettem a nő és szomorúan figyelte a képet. - Mindig tudtam, hogy ti ketten egyszer együtt lesztek. Előbb vagy utóbb, de együtt lesztek.
Könnyes szemekkel pillantott rám, amitől nekem is elszorult a torkom. Nem tudtam, hogy mit reagálhatnék rá, ezért inkább nem szóltam.
- Sajnálom. - rázta meg a fejét, majd egy mosolyt erőltetett az arcára. - Csak annyira örültem, mikor bejelentettétek az eljegyzést.
A kezéért nyúltam és megsimítottam neki, amire egy hálás mosollyal reagált. Ahogy a szemeibe néztem, újra egy emlék villant be. Ugyanitt ültem, csak akkor a nő simogatta az én kezemet. Vigasztalt, mikor szomorú voltam a fia miatt. Nick miatt.
Hirtelen engedtem el a kezét és a fejemhez kaptam, amibe erős fájdalom nyilallt.
- Giana. Jól vagy? - hallottam meg aggódó hangját.
Nem tudtam reagálni, csak szorosan csukva tartottam a szemeimet és két oldalról szorítottam a fejemet. Sosem éreztem még ennyire erős fájdalmat, mintha a fejem ketté akart volna szakadni. Szédültem és hányingerem volt.
- Hozok egy pohár vizet. - pattant fel mellőlem, majd elszaladt.
Kinyitottam a szemeimet, de minden homályos volt. Nem kaptam levegőt, ezért felálltam, hogy az ablakhoz menjek, de a lábaim nem mozdultak.
- Gigi, jól vagy? - hallottam meg Ademaro hangját.
Sípolt a fülem, így csak tompán hallottam, hogy mellém fut.
- Itt a víz. - hallottam meg Denise hangját is.
- Gyere, Gigi, ülj le. - éreztem meg testvérem karját a derekamon és a kezemen.
A mellkasomban furcsa, szorongató nyomást éreztem és kezemmel ügyetlenül odanyúltam.
- Giana, mondj valamit! - szinte alig hallottam Ademaro hangját.
Reagálni nem tudtam rá, csak éreztem, hogy az egész testem reszketni kezd. Gyorsabban kapkodtam a levegőt, de nem tudtam elég oxigént a szervezetembe juttatni. Éreztem ahogy gyengülök, majd elnyelt mindent a sötétség.

Jól ismert fertőtlenítő szagot éreztem, mikor megébredtem. Testemre merev takaró nehezedett, amitől azonnal tudtam, hogy idegen helyen vagyok. Kinyitottam a szemeimet és ahogy körbepillantottam azonnal felismertem, hogy egy kórházi szobában vagyok. A fejem sajgott, de más panaszom nem volt.
- Gigi? - hallottam meg Ademaro hangját.
Szinte azonnal mellém sietett és aggódva vizsgálta arcomat.
- Jól vagy? - simította meg a kezemet.
Aprót bólintottam. Párat nyeltem, de a szám nagyon ki volt száradva.
- Kérhetek egy kis vizet? - hangom rekedt volt, ezért kicsit megköszörültem torkomat.
- Persze! - bólintott azonnal, majd kisietett a szobából.
Valószínűleg csak a folyosóra ment, mert pár perc alatt vissza is jött és felém nyújtott egy üveg hideg vizet. Nagyokat kortyoltam belőle és úgy éreztem, mintha már egy hete nem jutott volna folyadék a szervezetembe.
- Emlékszel arra, ami történt? - ült az ágyam szélére és úgy figyelt.
A plafonra meredtem pár percig, majd ismét ránéztem.
- Igen. Mindenre emlékszem.