⓶ | Pontosan az, akinek látszik ✓

4.

GIANA

A szobámban mentem, a könyvemet az éjjeliszekrényre tettem és a telefonomat vettem a kezembe. Úgy döntöttem, lemegyek edzeni. A szekrényemhez léptem és felvettem egy fekete sportnadrágot, piros felsőt és egy fehér futócipőt. Kivettem a kulcsomat is a bőröndömből, feltöltöttem vízzel és egy kis törölközőt megfogva elindultam. A kártyának próbáltam helyet találni, hátha belefér a nadrágom zsebébe, mikor nekiütköztem valakinek és mindent elejtettem. A férfi segített összeszedni őket, majd mikor odaadta volna, mintha lefagyott volna.
- Tessék. - mondta angolul, miközben a kezembe nyomta a dolgokat, majd zavartan köhintett egyet.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá és indultam volna tovább.
- Várj! - szólt utánam, mire kérdőn néztem rá. - Nem ismerjük egymást? - fürkészte arcomat kíváncsian.
- Nekem nem rémlik, sajnálom. - rosszul éreztem magam, mert lehet, hogy tényleg ismerem, csak nem emlékszem rá sem.
- Kevin Jonas. - nyújtotta a kezét.
Lepillantottam a felém tartott tagjára, majd belehelyeztem az enyémet.
- Giana Thompson. - ráztunk kezet.
- Férjezett, ha jól látom. - intett fejével a gyűrűm felé.
Zavartan húztam el a kezemet, és bólintottam. Nem értettem, hogy mi köze van hozzá és hogy miért tart fel.
- Nem iszunk meg egy kávét? - intett a lift felé.
Tudja, hogy férjem van, mégis rám mozdul?
- Edzeni indultam. - próbáltam kitérni és nem túl bunkón visszautasítani.
- Esetleg utána? Kérlek.
- Nézd, nem értem mit akarsz tőlem, de mint az előbb mondtad: férjnél vagyok. - kezdtem, de félbeszakított.
- Kérlek, ne érts félre! - tette fel kezeit védekezőn. - Nem akarok kikezdeni veled, nős vagyok és imádom a feleségemet. Van két lányunk is. - mosolygott rám.
Őszintének tűnt, én pedig azonnal elszégyelltem magam. Lehet mégis ismert a baleset előtt, én pedig elutasító vagyok, mert nem emlékszem rá. Ennyi bizalmat kell neki szavaznom, kedvesnek tűnt.
- Két óra múlva? - kérdeztem és viszonoztam mosolyát.
- Tökéletes. Megfelel, ha itt találkozunk?
Bólintottam, majd elköszöntem tőle és végre elindultam az edzőterembe.
Felálltam a futógépre, majd sétálni kezdtem. Végig a férfi járt az eszembe és ahogy felidéztem az arcát, mintha kicsit ismerős lett volna. De az is lehet, hogy csak ezt akartam hinni. Tényleg úgy nézett rám, mintha egy rég nem látott ismerőse lennék.
Gyorsítottam a tempón és kocogni kezdtem, közben pedig azon gondolkodtam, hogy miért akarhat ennyire beszélni velem. Lehet valaki fontos személy az életemben? Apáék biztos mondták volna. Ademaro tudhatja vajon, hogy ki ő?
Még jobban gyorsítottam, így már futottam. Ezzel mintha a kérdések és gondolatok is gyorsabban cikáztak volna a fejemben. Hiába agyaltam, hiszen csak úgy kaphattam ezekre választ, ha beszélek vele.
Leállítottam a gépet, kicsit áttöröltem magam és magamhoz vettem az üvegemet, hogy igyak. Ezután leültem a földre és kicsit nyújtottam, majd mikor ezzel is végeztem, felindultam a szobámba.
Letusoltam, megszárítottam a hajamat és felöltöztem. Sárga ruhát vettem magamra, fehér cipővel és táskával. Szemeimet kicsit kihúztam, parfümöt fújtam magamra, majd elindultam. A férfi már várt és elmosolyodott, mikor meglátott. Farmert viselt, fekete pólóval és fehér cipővel. Elindultunk a lift felé és kicsit kínos volt a csend. Én nem tudtam mit mondhatnék, ő pedig nem tudom miért nem szólalt meg.
Abba a kávézóba mentünk, ahol a bátyámmal is voltam az érkezésünk napján. Most egy Lattét rendeltem, Kevin pedig egy zöld teát. Leültünk az egyik asztalhoz és kíváncsian néztem rá.
- Örülök, hogy eljöttél.
Bólintottam csak.
- Rájöttél, hogy honnan vagyok ismerős? - kérdeztem rá.
Elmosolyodott és a csészéjére pillantott. Mézet nyomot a teájába, majd megkeverte.
- Pontosan tudom, hogy honnan vagy az.
- Valóban? - most ő bólintott válaszul.
- Gyerekkori sérülés? - intett fejével a bal karomon lévő hegre.
Én is odanéztem és megráztam fejemet.
- Fogalmam sincs. - nyeltem egyet.
Nem is nagyon foglalkoztam azzal a heggel, Matt-ék pedig nem említették, hogy honnan van. Kezemmel végig simítottam rajta, majd visszanéztem Kevinre.
Ő felvonta a szemöldökét és kérdőn nézett rám.
- Biztos gyerekkori, ha nem emlékszel rá. - méregetett furcsán.
- Lehet. - ittam bele kávémba.
Kicsit kellemetlenül éreztem magam, ezért fészkelődni kezdtem a széken. Ő arcát kezeibe temette, majd hátradőlt és a hajába túrt.
- Ne haragudj, de egy kicsit úgy érzem, mintha megőrültem volna.
Nem értettem, hogy mire gondol, csak kíváncsian néztem rá, hogy fejtse ki. Megrázta a fejét és nagyot sóhajtott.
- A Thompson az a férjezett neved? - szólalt meg hirtelen.
Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kihallgatáson.
- Igen. - köszörültem meg zavartan a torkomat.
Ismét elgondolkozott, majd pár pillanat múlva olyan arcot vágott, mintha valaki egy vödör hideg vizet öntött volna a nyakába. Szája tátva maradt és arcomat bámulta újra.
A telefonom csörögni kezdett, ezért a táskámat a kezembe vettem és keresni kezdtem. Nem tudom miért, de nagyon remegett a kezem, így alig tudtam megfogni a készüléket. A kijelzőn Matt neve szerepelt. Kicsit kifújtam a levegőt, fogadtam a hívást és fülemhez emeltem a készüléket.
- Szia. - hangom kicsit remegett, ezért próbáltam magam megnyugtatni.
Az előttem ülő férfi a teáját vizsgálta.
- Merre vagy? - szólt bele köszönés nélkül.
- Rómában. - feleltem neki egy "mintha nem tudnád" hanglejtéssel.
- Azt én is tudom. De azon belül? - hangja feszült volt.
- Egy kávézóban. Miért?
- Kivel?
Nem kaptam szikrát. Miért kérdez ilyeneket? Gondolhatja, hogy a bátyámmal vagyok. Jó, nyilván nem vele vagyok, de ezt ő nem tudhatja.
- Ademaroval. - hazudtam könnyedén, mire a teájába épp belekortyoló Kevin köhögni kezdett.
Valószínűleg félrenyelt a hazugság hallatán. Remélem nem vette rossz néven. Kíváncsian néztem rá, de ő még mindig nem kapott rendesen levegőt.
- Ne hazudj, Giana. - hangja fenyegetően hangzott.
Zavartan körbepillantottam és szemeimmel férjemet kerestem.
- Nem hazudok.
- Most azonnal menj vissza a hotelba, pakolj össze és gyere haza! - osztotta ki a feladataimat.
Nem tudtam, hogy mégis hogyan veszi a bátorságot, hogy megmondja nekem, hogy mit csináljak. Rettentő harag gyulladt bennem és a kezeim most már az idegesség miatt remegtek. Mióta eljöttem otthonról, fel sem hívott egyszer sem, hogy élek e még, vagy bármi, amikor pedig mégis megteszi, akkor is csak azért, hogy parancsolgasson?
- Nem. - hangom most már határozott volt.
- Nem kérés volt. - kiáltott rám, amitől összerezzentem.
Gondolkodás nélkül kinyomtam a telefont és az előttem ülőre néztem.
- Ne haragudj. - szabadkoztam, majd az újra megcsörrenő telefonomat lenémítottam és a táskámba dobtam. - Most mennem kell. - ugrottam fel.
Hallottam, hogy még utánam szólt, de nem foglalkoztam vele. Ki kellett szellőztetnem a fejemet.

NICK

Az előtérbe lépve már nem láttam a nőt. Tanácstalanul pillantgattam körbe és a lift felé indultam volna, mikor megszólított valaki.
- Jonas? - a hang irányába fordultam és Ademaro Morettit pillantottam meg.
- Szia. - nyújtottam felé kezemet köszönésképp, amit elfogadott és megrázta.
- Rég nem találkozunk. - állapította meg.
- Valóban. - bólintottam.
- Nem iszunk meg valamit? Közben pedig beszélhetnénk.
- Nem hiszem, hogy lenne miről beszélgetnünk. - vontam meg a vállamat és ismét körbenéztem.
- Szerintem pedig nagyon is van.
- Gondolod?
- Tudom. - húzta félmosolyra ajkait.
Még egyszer körbenéztem, majd végül beleegyeztem. Ademaro azt mondta, hogy tud egy jó bárt a közelben, ezért oda mentünk. Egy pohár whiskyt rendelt magának, én pedig csak egy pohár vizet kértem.
- Meg ne ártson. - tett rá nevetve megjegyzést.
- Tegnap megittam a mai adagot is... - feleltem, mire nevetni kezdett.
- Értem. - bólintott egyetértően.
- Miről szeretnél beszélni?
- Mindenről. Először is: hogy vagy? - nézett rám kíváncsian.
- Jól. - ittam bele a vizembe.
- Tényleg? - vonta fel szemöldökét.
Elhúztam a számat, de azért bólintottam. Újra kortyoltam egyet.
- És te hogy vagy? - pillantottam újra rá.
- Megvagyok.
Csendben üldögéltünk egymás mellett és nem értettem, hogy miért is vagyok ott. Azt mondta, van miről beszélnünk, aztán meg se szólalunk.
- Hiányzik? - kérdezte váratlanul, de pontosan tudtam, hogy kire gondol.
Nyeltem egyet és akaratlanul is megtekertem az ujjamon a gyűrűmet. Oda pillantott és bólintott. Ez elég válasz volt neki.
- Gondolom neked is. - sandítottam rá, mire megfeszült.
- Persze. - válaszolta aztán és megköszörülte a torkát. - Vagyis nem. - sóhajtotta.
Nagy szemekkel meredtem rá és nem értettem, hogy mondhat ilyet. Az igaz, hogy nem együtt nőttek fel, de mégis a testvére volt. Vagy ennyit számít az, ha elszakítják őket egymástól?
- Ez bonyolult. - tette hozzá és lehúzta italát.
Kért egy újabbat, én pedig csak intettem a pultosnak, hogy nem kérek semmit.
- Nem kell megmagyaráznod semmit. Mindenki úgy érez, ahogy. - vontam meg a vállamat és jobb kezemmel lötyögtetni kezdtem a poharamban lévő vizet.
Ezután meséltünk egymásnak az elmúlt éveinkről. Úgy éreztem, hogy ő nem ítélkezik, így bármit elmondhattam neki. Mit érzek, miért érzem és hogy nehéz.
Ő is mesélt az életéről és az apjáról. Öt éve is tőle akart megszabadulni, de visszament hozzá, hogy engem mentsen. Ezért örökké hálás leszek neki. Egyáltalán nem szereti ezt az életet és úgy gondolom én is, hogy többre lenne hivatott. Az apja nem jó ember, ez tény. De a legszörnyűbb az, hogy a fiát ebbe kényszeríti bele. Láttam rajta, hogy még mondana valami mást is, de hezitált. Száját rágcsálta és már a sokadik whiskyt itta.
- Talán menjünk vissza a hotelbe. - szóltam neki, mikor már elég ittasnak tűnt.
- Még mindig szereted? - nézett rám homályos tekintettel.
- Ő volt életem szerelme, szóval... - vontam meg vállamat, majd kifizettem az italokat.
- És ha még élne, megvédenéd? - állt fel kicsit inogva, hogy elinduljunk.
Nem igazán értettem, hogy ez honnan jött neki, de bólintottam.
- Akár az életem árán is.
Kileptünk a bárból és sétálni kezdtünk a szálloda felé. Nem szólt most már a férfi, ahogy láttam, eléggé a gondolataiba volt merülve.
Én újra Sarah-n gondolkodtam és azon, hogy mi lenne, ha még tényleg élne. Vajon boldog lenne velem? Valóban megtudnám védeni, vagy ugyanúgy veszélyben lenne, mint aznap volt? Elég lennék neki? Vagy rájött volna már időközben, hogy szar ember vagyok és elhagyott volna? Még abba is beletörődnék, csak legalább élne.
Lehajtottam fejemet és úgy sétáltam tovább, mikor Ademaro hirtelen megtorpant.
- Mi az? Rosszul vagy? - fordultam vissza és kérdőn néztem rá.
- Igen.
- Ott van egy kis utca, szerintem ott hányj, ha nem bírod.
- Nem az alkoholtól vagyok rosszul. - jött közelebb.
- Menjünk, már nincs messze a hotel. - intettem neki, majd elindultam.
- Él. - szólt utánam, mire ismét megtorpantam.
- Tessék?
- Gigi. Vagyis Sarah. Él. - nézett rám komolyan.