⓶ | Pontosan az, akinek látszik ✓

22.

SARAH

Éjszaka volt már, mikor óvatosan felnéztem, hogy tartózkodik-e valaki a kórteremben. Megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok és halkan kibújtam a takaró alól és nehezen talpra álltam. A műtét után még mindenem rettenetesen fájt, de tudtam, hogy erősnek kell lennem és el kell mennem onnan. Nem bíztam Matt-ben és tudtam, hogy lépnem kell.

A rideg folyosóra kipillantva láttam, hogy üres a recepció és a nővérszobában voltak az ápolók. Kellett egy terv, hogy merre menjek. Az infúzió állványt magam után húzva mentem a szobában lévő mosdóba és az összes lehetséges dolgot beledobtam a wc-be, amitől eldugulhatott. Elsőre nem sikerült, így a szobába is visszamentem, hogy keressek még alkalmas dolgokat. Az ágyon felvillant az Ademaro által adott mobil, így afelé vettem az irányt.

Itt vagyunk. - állt az üzenetben, én pedig tudtam, hogy igyekeznem kell.

Összeszedtem még jó pár dolgot és miután azokat is beledobáltam a csészébe, boldogan nyugtáztam, hogy a tervem sikeresen. Kisiettem a helyiségből, a telefont a köntösöm zsebébe dugtam. Kiléptem a szobából, az egyik nővér pedig máris mellettem termett.

- Hova megy ilyen későn? Ilyenkor már nincs járkálás. - szidott le, de hangja kedves volt.

- Valami gond lehet a szobámban lévő mosdóban. Nekem viszont pisilnem kell. - feleltem azonnal.

Meglepetten nézett rám és mondta, hogy intézkedni fog.

- Elkísérem. - ajánlotta fel.

- Nem szükséges. - ellenkeztem azonnal, talán túl hevesen is.

Furcsán méregetett, majd mikor szóltak neki, igyekeztem minél gyorsabban eliszkolni onnan. A sötét folyosó olyan volt, akár a horrorfilmekben. Minimális fény volt, de mivel minden üres volt, elég nyomasztó volt. Igyekeztem haladni, ahogy csak tudtam, de rettenetesen fájt mindenem.

A megbeszélt hátsó kijáratnál megpillantottam egy alakot, így odasiettem.

- Na végre. Mi tartott ennyi ideig? - morgott Ademaro.

Hitetlenkedve néztem rá, hiszen az állapotomhoz képest gyorsan kiértem. Kihúztam a karomból az infúziót, az állványt pedig visszatoltam az ajtón. Ademaro-val az autó felé indultunk, ahol Smith épp eldobta a cigijét. Mogorva arckifejezéssel ásított egyet, majd beült az autóba. A bátyám kinyitotta nekem a hátsó ajtót és besegített, utána pedig behuppant az anyósülésre.

Az út lassúnak tűnt, mert rettenetesen fáradt voltam, de igyekeztem ébren maradni. Ademaro közben információkkal bombázott, amikből egyet sem tudtam visszaidézni. Az agyam nem akarta feldolgozni őket. Épp lebillent volna a fejem, mikor Smith nagy fékezéssel megállt. Megdörzsöltem szemeimet és kipattantam a kocsiból. A kórházi hálóinget zavartan húztam össze magamon, mikor Smith felvont szemöldökkel végigmért. Ademaro egy "ne bámuld a húgomat" mondatot morgott neki, mire a szőke csak felkacagott.

Éjszaka volt, de a ház teljes fényárban úszott. Belépve az épületbe nagyon sok embert láttam. Hirtelen azt hittem, hogy eltévesztették az épületet, de aztán megláttam Nicket. Az egyik fotelben ült, kezében egy pohár whisky-vel. Nem tudott a tervünkről, így mikor felnézett, látszott, hogy nagyon meglepődött. A poharat az asztalra rakta és felém sietett. Óvatosan húzott magához és megpuszilta a fejemet. Mélyen beszívtam illatát, miközben viszonoztam ölelését.

- Most már nem kételkedsz benne? - kérdezte a bátyám flegmán Nicktől.

Nick mogorván nézett rá, én pedig kérdőn jártattam közöttük a tekintetem.