Egy rossz ajánlat

5.Részlet...(Szilvia)

Az újgazdag tömeg csak úgy özönlik be a kapun. Az ablakból figyelek a régi szobámban vagyok amit egykor a gyermekkori emlékek töltötték meg ma már inkább egy gyönyörű börtönt idéz fel bennem. Péntek este van és az apám a létező összes híres ismerőset meghívta, hogy az unokatestvérem előléptetést megünnepeljük. Tamás igazán jó rendőrnek bizonyult már akkor is amikor elvégezte az akadémiát. Bár az apám honvédelmi katonának szánta. Tamás még is inkább rendőr szeretett volna lenni. Ott is legjobban a nyomozói szerep. Pár hónapja megcsípett, egy komoly maffiózót itt Budapesten és felszámolta annak a hálózatát. Így magasabb rangra emelkedett és az apám mellkasa dagadt a büszkeségtől. Fiú gyerek hiányában a nővére egyetlen szeretett kisfiát istápolta és egyengette az útját. Ha már a lánya kudarcot vallót az életében legalább a nevelt fia járjon sikerrel. A kopogás ábrándít ki a múltból és a szemem is elkapom az ajtó irányába. Tamás finoman az ajtó mögül bepillant én pedig elmosolyogok. Mit a régi szép időkben. Két év volt köztünk és meg kellet hagyni tényleg olyanok voltuk egymásnak néha mit az édes testvérek. Sokszor azt hitték kétpetéjű ikrek vagyunk. Pedig Tamás kiköpött édesapja. A megboldogult Pista bácsi isten nyugosztalja igazi jólelkű embere volt ahogy a felesége is. Tamás az apja halálakor hat éves lehetett amikor pedig a keresztanyámat is magához szólította az úr tizenegy. Nehéz gyerekkor és az apám sem segített rajta azzal, hogy tele tette Tamás fejét megfelelési kényszerrel. Közelebb sétál és ő is kinéz az ablakon. Hosszasan lehunyja a szemét...

-Sosem értetem, hogy apánk mért csap mindig ekkora felhajtást ha elérek valamit. Ez számomra rettenetesen kínos. Mintha egy cirkuszi állat lennék amit mutogatni kell, hogy milyen szép fényes a bundája. - felnevetek a hasonlaton.

-Ne nevess ki. Téged mért nem mutogat? Okos vagy sikeres és gyönyörű veled kellene villognia nem pedig egy árva kis nyomorulttal...

-Nem vagy nyomorult! Komolyan úgy gondolod, hogy én átmentem a teszten? - a teszt szónál időjelzéseket mutatok. Erre Tamás is elmosolyodik. Barna szeme alatt a táskák a gondterhességtől sokasodnak és valamiért azt érzem, hogy bűntudat mardossa a testvérem. Megsimítom a karját és hosszasan az arcát kémlelem. Csinosan van felöltözve világos öltönyt visel barna zakóval és piros csokornyakkendővel. Tamás az anya temetése óta nem volt hajlandó fekete öltönybe bújni. Kicsit piperkőcösnek tűnik de nekem ez már megszokott és rettenetesen jól áll neki.

-Bánt valami? - kérdezem gyengéden. Rám emeli a tekintetett.

-Ez nem az én érdemem csak. Ha ő nem lett volna... - már megint kezdi. Amikor haza értem a beszélgetésből leszűrtem valaki segített Tamásnak és ezért nem érzi teljesen magának a dicsőséget. Rám mosolygok és megigazítom a csokornyakkendőjét.

-Elég legyen ebből! Ez a te estéd. Ha annyira fontos lett volna az a személy akkor őt is kitüntetnék. Tamás ez egy hatalmas fogás volt és valljuk be Budapestre rá fér a tisztogatás. Néz csak az öregre. Még a végén bajba keveredik és csak te fogod tudni kijuttatni a hűvösről. - rá kacsintok ő pedig elneveti magát. Az ajtó felé fordulunk amikor kopognak és tudjuk ez azt jelenti, hogy ideje színre lépni. Akkor kezdődjön a műmosoly és az unalmas locsogás tánc együttese...

Egy órája vagyunk lent a fogadó terembe az emberek nyüzsögnek eddig nagyjából nyolc ember kérdezte meg, hogy hogy vagyok így válás közepedet. Alapból mindenki kerül mintha replás lennék amit én egyáltalán nem bánok. Így nem kell ötvenszer elmondanom ugyan azt.

"Igen, sajnos én és Dénes nem illetünk össze így külön folytatjuk. Persze, hogy szomorú vagyok de jobbnak láttuk ha adunk a másiknak egy esélyt a boldogságra. Igen, még mindig beszélünk és jó a kapcsolat meg maradunk barátoknak és ha megtalálja azt aki neki való örülni fogok a boldogságának..."