Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

5. Fejezet

Yixing

Az egész világ elhallgatott körülöttem, amint beléptem az ügynökség viszonylag nagy tárgyalójába a titkárnővel a nyomomban. Biztos voltam benne, hogy éppen bemutatnak, kezet ráztam két férfival is, azonban mindenem - komolyan mindenem - csak Chenre tudott fókuszálni.

A szőke tincseken megcsillant a Nap fénye. A laza, hétköznapi szerelés tökéletesen ellensúlyozta a számomra kicsit hivalkodó fekete, láncos bakancsot, s akaratlanul is mosolyba görbült szám. Ez annyira Chen volt. Aztán találkozott a tekintetünk.

A szívem heves dobogásba kezdett a fekete szempár láttán, elmémet megannyi emlék lepte el, s belsőm forrósággal telt el az oly nagyon szeretett macskás ajkak hatására. Kívülről tuti úgy tűnt, épp felmérjük a másikat, vagy valami ilyesmi, mert talán túlságosan is hosszú ideig néztük egymást, pedig valójában... Istenem, talán mégsem volt ez jó ötlet. Nem hiszem, hogy kibírom élve.

Esetlenül léptem beljebb, közelebb Chenhez, mire ő felpattant és a széke mögé húzódott. Hülye lennék nem bevallani, mennyire is fájt ez az amúgy is megkínzott és sajgó lelkemnek. Mielőtt lesütöttem pilláimat még elkaptam, hogy gondterhelten beletúr hajába, ami szintén nem esett túl jól. Te balfasz! Nem mintha lenne bármi meglepő a reakciójában!

- Gyere, Jongdae! Nem úszod meg a form... - zavartan pillantottam fel, mikor a helyiség legidősebbje elhallgatott. Aztán rájöttem, miért; Chen már ott állt előttem. Kinyújtott karral. - Khm, tehát ő-

- Nem szükséges ez. Ismer-

- Kim Jongdae - szakított félbe Chen semleges hangon. A testemet éltető szerv kihagyott legalább egy ütemet, de lehet többet is, ahogy realizáltam, úgy tesz, mintha nem is ismernénk egymást. Szóval akkor így találkozunk újra?

Jongdae

Közömbösnek kellett lennem. A másik lehetőség az volt, hogy hisztis picsa leszek és elhordom Lay-t annak, illetve oda, amit megérdemelne. Merthogy igen, kibaszottul megérdemelte volna, hogy minimum leüvöltsem, azután kidobjam innen úgy, hogy a lába se éri a földet. Ismétlem, minimum.

Elképzelni sem tudtam, miért döntött végül úgy, segít nekem. Vagyis... De, persze, eltudtam. Lay mindig is másokat helyezett maga elé, mindig mindenkinek és mindenben segíteni akart, különösen nekem. Nem azért, ami a múltunkban történt, hanem mert ő ilyen volt. Túl kedves ehhez a világhoz.

Összeszorítottam az állkapcsomat, hogy még véletlen se mutassak több érzelmet, mint kellene, mikor megláttam az először döbbent, majd szomorú, s elkeseredett íriszeket, amiket érzelemmentes hanghordozásom váltott ki. Távol. Kell. Maradnom. Tőle.

- Zhang Yi... Lay Zhang - suttogta halkan, s leheletfinoman, épp egy pillanatra megszorította a kezem, aztán gyorsan el is engedte. A lelkemet is eladtam volna akárcsak egy másodperccel is több időért, de... Nem lehet. Az egész lényem ordított azért, hogy újból megérintsen. Még ennyi idő után is vágyódtam Lay érintéséért. Ez baj. Óriási baj.

Kábán figyeltem, ahogy elrejti zsebeibe tagjait, majd egy utolsó pillantás után, az igazgató felé fordult és beszélgetni kezdtek. Szívem belesajdult, miközben az arcát fürkésztem; az apró, ám gyönyörűséges mosoly hamis volt. Felismertem, hiszen annak idején rengeteget viselte még előttem is. Nem kellett volna újra találkozunk, egyikünk sem állt még rá készen.

Yixing

Éreztem magam Chen tekintetét, mialatt az ügynökség vezetőjével diskuráltam és ez nem igen segített, az meg főleg nem, amikor a férfi hellyel kínált, ugyanis valami elbaszott véletlen folytán természetesen egymással szembe kerültünk. Ez most halálkomoly?