Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

Extra #5 ~ VÉGE

Yixing

Fáradtan pillantottam fel az épület villódzó, neon fényeire, majd a mellettem álló, ugyancsak gondterhelt alakra sandítottam. Egy részem reménykedett benne, hogy Chanyeolnak nem lesz igaza, de igaza lett. Chen nem volt otthon, amikor odaértünk. Sejtettem... Tudtam, hogy így lesz, de reménykedtem. Reménykedtem, hogy nem éppen a sárgaföldig issza magát valahol. Hát de.

- Bejössz te is? - kérdeztem kiszáradt torokkal, miközben léptem egyet az ajtó felé. Chanyeol feszülten nézett rám, aztán lassan biccentett, mire azon nyomban megindultam. Hallottam magam mögött a lépteit a hangzavar ellenére, ám csak addig, míg nem értünk be teljesen.

Nem voltam olyan ideges, mint hittem, inkább nyugtalan, talán ez jobb szó rá. Tartottam magam az ígéretemhez és nem olvastam a híreket, viszont azt sikeresen megtudtam Chanyeoltól, hogy bár Chenről és egy híres férfiról ment a pletykálkodás, gőzük se volt az embereknek név szerint kiről van szó. Ettől csak minden rosszabb lett. Mert ez azt jelenti, hogy Chen egyedül néz szembe a szarral.

- Yixing! - Chanyeol fürgén kapta el a karom és féltően húzott magához. Érdeklődve bámultam fel rá, azonban ő egy másik irányba meredt láthatóan igencsak mérgesen.

Abban a hitben voltam, hogy a kapcsolatom Chanyeollal hivatalosan is totálisan zátonyra futott, de nem. Egyetlen szó nélkül várt rám hajnalban a kis magánsziget partján az agyon matricázott bőröndjével, hogy együtt jöjjünk haza és hiába könyörögtem neki, hogy ne fájdítsa a szívét, süket fülekre talált a kérlelésem.

Nem mondott akkor sem semmit, amikor felérve a lakásba Chen nem volt ott, holott minimum egy megmondtam kijárt volna nekem, helyette gyorsan intézkedni kezdett és csakhamar megvolt az infó arról, hol van Chen. Az Exodus-ban. Nosztalgiázik, vagy mi a faszom?

Jongdae

Kábán bökdöstem a mutatóujjammal az előttem lévő poharat és azt figyeltem, hogy ennek hatására miként tűnik el róla a pára. Teljesen kész voltam. Na, nem a piától. Közel sem ittam ahhoz eleget. Úgy egészében voltam kész.

- Anyám, kurva sokan vannak - ahhoz képest, hogy mit mondott, Sehun elég semmitmondó ábrázattal ült le mellém egy újabb körrel. Nagyon csábított a tudat, hogy olyan részegre igyam magam, hogy semmire se emlékezzek, de igyekeztem tartani magam. Még csak az hiányzik, hogy erről is költsenek a firkászok valamit.

Halk sóhajjal vettem magamhoz az egyik kis feles poharat, azt követően hátradőltem a bőr kanapén és lomhán végigpásztáztam a tömeget. Tökéletes hely volt arra, hogy elvegyüljek a nyomorommal együtt. Meghökkentően sok ember tette be a lábát ide és a legtöbb fél óra múlva már azt sem tudta, hogy ő maga ki, nemhogy én. Lassan már én sem fogom tudni. Annyi szart olvastam magamról, hogy összefolyt előttem még a saját életem is.

- Baekhyun folyton írogat - a fiatalabb egykedvűen dobta az asztalra a mobilom. Mihelyst találkoztunk, odaadtam neki, mert félelmetesen sokszor éreztem sürgető vágyat arra, hogy felhívjam, vagy akár csak üzenjek Lay-nek. Nem tehettem. Nem volt hozzá képem. Ezek után nem is lehetett. Egy tetves mondat és neki is annyi.

Ettől rettegtem a legjobban. Hogy amikor legközelebb ránézek a telefonomra, már ott lesz Lay neve is és már közvetlenül neki fognak undorító dolgokat címezni. Ez nem történhet meg. Nem. Soha. Csak a holttestemen át. És ezt komolyan mondom.

- Ennek sincs jobb dolga - morogtam magam elé és egy villámgyors mozdulattal eltűntettem az alkoholt a poharamból, amikor észrevettem valakit. - Mindjárt jövök!