Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

1. Fejezet

Jongdae

Semmitmondó ábrázattal figyeltem, ahogy a pohár szélén lefolynak az aprócska vízcseppek, majd egy lemondó sóhaj után levágtam a dohányzóasztalra, hátradőltem és lábaimat feldobtam az üveg mellé. Feszülten hunytam le szemeimet egy pillanatra, nyugalomra vágytam, azonban a kibaszott mobilom akkor is rezgett. Idegesen vettem ki a zsebemből, aztán, mikor megláttam, ki keres, inkább a kanapé másik végébe hajítottam. Nincs most ehhez lelkierőm.

Zaklatottan meredtem a hófehér plafonra, megszorítottam orrnyergemet, majd felpattantam és köröket kezdtem róni a hatalmas nappali kellős közepén. Elbasztam. Nagyon elbasztam.

- Kim Jongdae! - ijedten kaptam fejem az ajtó irányába, amint meghallottam az ingerült hangot mögüle. Istenem, ez most tuti megöl! - Három másodpercet adok, hogy kinyisd, vagy esküszöm, betöröm!

Huszonéveseket megszégyenítően rinyáltam magamban, miközben odarohantam az ablakhoz és kitekintettem a tizenkilencedik emeletről, hát ha azóta már átköltöztem - mondjuk az elsőre. Onnan hótziher, hogy még ki is ugranék. Halk sikoly csúszott ki belőlem, ugyanis tényleg nekiesett a férfi az ajtónak, mire én meg berohantam a fürdőbe. Csak felnőttesen.

- Ha a bejárati ajtód sem állított meg, azt hiszed, ez megfog? Gyere ki, nem hallod!

- Nem! Meg fogsz ölni! - ordítottam ki én is és ráfogtam a kilincsre, abban bízva, ez megment, de nem így volt. Nyilván.

- Abban biztos lehetsz! Mégis mi a halált csináltál?

Yixing

Elgondolkozva bámultam ki a nyitott ablakon. Élveztem a tavasz elejei kellemes, kicsit hűvös, de azért már pont jó időt. Ujjaim szórakozottan doboltak egy dallamot az asztalom szélén, néha megtorpantam, amikor egy új jutott eszembe, s így újrakezdtem. Összerándultam, amint megéreztem, hogy két kéz simul vállamra, azután rögtön felkúszott orromba anyám összetéveszthetetlen illata és azon nyomban ismét ellazultam.

- Édesem, tudom, hogy nagyon bele vagy merülve, de néha enned is kell. Gyere! - gyengéden, ugyanakkor ellentmondást nem tűrően fogott csuklón és már vezetett is a konyha felé. Nos, igen. Néha megesett, hogy elfelejtettem enni, ha nagyon dolgoztam.

- Ti már ettetek? - kérdeztem, miközben édesapámra pillantottam, aki a nappaliban nézett valami gagyi műsort.

- Igen. Nem akartunk zavarni, de... De enned kell! Még az ihlet sem lehet kifogás! - elmosolyodtam nevelőanyám féltő és némiképp... Erős hanghordozására. Itt voltam harminchoz közeledve, mégis a kicsi fia maradtam. Persze, tudom, egy anyának mindig így lesz, de... Nagyon gáz, hogy a szülői házba menekültem vissza.

Csöndesen kezdtem neki a késői ebédnek. Egykedvűen rágtam meg minden falatot, közben a másik helyiséget hesszeltem. Anyám egy takaróba bugyolálta magát és odabújt apámhoz, aki automatikusan köré fonta karját. Irigy voltam. Irigy voltam a szüleim boldogságára.

Jongdae

Ugyanúgy bámultam a menedzseremet, mint, ahogy az elmúlt tíz percben is. Üres tekintettel és valami hihetetlenül flegma arccal. Így védekeztem. Jogos volt az indulata és örülhetek, hogy még nem dobott utcára.

- Mindig is tudtam, hogy őrült vagy, de ez azért... Túlzás volt - nyögte ki végül, miközben megállt előttem csípőre tett kezekkel. - Mi a szarhoz kezdjek veled? - tárta szét őket elkeseredésében. Például ihatnánk. Este le kell részegednem. Ezt nem fogom józanul kibírni.

- Majd az idő megoldja - legyintettem rá. Próbáltam olyannak tűnni, mint, akit nem zavar az egész kurvára és be is jött. A férfi előrelendült és szerintem kész volt egy isteneset beverni, csakhogy fürgén átugrottam a kanapé mögé, majd hátrálni kezdtem.