Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

4. Fejezet

Yixing

Sosem hittem volna, hogy még egyszer repülőre szállok. Vagy, hogy beteszem a lábam Koreába. Az egyetem befejeztével mondhatni elmenekültem. Persze, ahogy lenni szokott az én életemben, csak egyik szarból mentem a másikba. Mert miért is lenne bármiben is szerencsém ezen a kicseszett világon?

A Chennel való szakítás következményeit még az iskolában legyűrtem. Nagyjából, egészből, semennyiből. Azonban tudtam, bíztam benne, hogy a hazatérésem segíteni fog. Nem így lett.

Úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Nem egészen egy hónapja ki se dugtam az orrom a szobámból, csak dolgoztam és dolgoztam. Szükségem volt rá, hogy elvonjam a figyelmemet, ám szüleim szerintem már komolyan fontolgatták, hogy kidobják valamelyik hangszerem, csakhogy valamit kicsikarjanak belőlem, így úgy döntöttem, ha már tavasz, jó idő, kedveskedem nekik és kimegyek egy kicsit a szabadba. Ez volt a vesztem.

Szörnyű időzítés volt és a mai napig felforr az agyvizem, ha arra gondolok, mennyi esélyem volt erre. Csúnyán kibaszott velem megint a Sors. Abban a pillanatban, abban az utcában elvesztettem minden, az addig a gyógyulásomért tett erőfeszítést, visszazuhantam oda, ahonnan indultam. Sőt. Azt hiszem, most már, ha olyan lelkiállapotban vagyok, ha nem vagyok kellőképpen magamnál, képtelen vagyok elviselni az érintést.

Felfordul a gyomrom, mihelyst felrémlik előttem a férfi vigyora, le akarom kaparni a bőrt is a vállamról ott, ahol hozzám ért. Alig bírok a tükörbe nézni, csak az lebeg előttem, amikor végigsimított az arcomon. A múltban történtekre gondolni se merek.

Jongdae

Egy villám sebességével rohantam végig a folyosón, valószínűleg azok a munkatársaim, akikbe beleakadtam közben, őrültnek néztek. Nem csak valószínűleg, biztos is. Majdnem helyben téptem ki az összes festett hajam, miközben érthetetlenül hadováltam valamit arról, hogy szívesebben nyalok fagyit. Inkább az még egyszer, mint ez. Vagy ezerszer.

Zihálva támaszkodtam neki az egyik legközelebbi mosdó budijának és igyekeztem összeszedni magam annyira, hogy ne akarjam azon nyomban kirúgni az ajtót a helyéről kínomban. Elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy Lay... Kizárt, hogy ő önként belement a közös munkába! Hiszen... Hiszen ő volt, aki...

Nem akartam gondolni rá. Sem rá, sem a félresikerült második évünkre az egyetemen. Arra, ami utána volt, pedig végképp nem. Csak arra szerettem volna emlékezni, ami jó volt. A csípős szóváltásainkra, a sunyi randikra, az eszméletlen szeretkezésekre, az első évfordulónkra.

Remegő kezekkel nehezedtem rá a mosdóra, aztán engedtem egy kis vizet a tenyereimbe, hát ha el tudom érni, hogy ne úgy nézzek ki, mint, aki most halt meg, majd támadt fel. Majd halt meg újból. Nem lehet. Nem történhet meg megint. Ez biztos csak egy rossz álom.

Miután... Miután... Nem kívántam tudni róla semmit. Nem tudom, mi van vele, leszámítva, hogy milyen karriert futott már most be. Hiába kíséreltem meg minden alkalommal úgy tenni, mint, akinek gőze sincs, a szívemet nem csaphattam be. Akárhányszor egy olyan dal szólalt meg, amit ő írt, felismertem. Csak gyöngyszemek kerültek ki azok közül a csodás zongoraujjak közül, úgyhogy hogy ne ismertem volna fel? Lay összes száma olyan volt számomra, mintha nekem szólt volna.

Yixing

Elfehéredő ujjakkal szorongattam a gurulós bőröndöm fogantyúját, közben pillantásom sebesen járt föl, s alá a koreai reptér orbitálisan nagy placcán. Elveszettnek éreztem magam, ahogy egyedül nézelődtem összevissza, ugyanakkor egyfajta meghittséget is felfedeztem, talán a megrohamozó emlékek miatt. És ezek szerencsére nem gyomorforgatóak voltak.