Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

21. Fejezet

Jongdae

Ujjbegyeim puhán siklottak végig Lay hófehér, ám szerencsére már nyugodt arcán, majd pólója szélénél megtorpanva, elkaptam tagom és villámgyorsan ráterítettem a takarót. Fürgén pattantam fel az ágyam széléről, mielőtt még fasz tudja, mit csinálok. Nagyon csábított a tudat, hogy mellette maradjak és együtt érjen minket a reggel, azonban gőzöm sem volt, egyrészt, őt mennyire zavarná, vagy érezné kényelmetlenül magát egy ágyban valakivel, másrészt, én hogy bírnám ki. Főleg azután a tüzes csók után a liftben.

Elpirulva pislogtam hátra, s közben akaratlanul is megérintettem a szám. Még mindig égett Lay csókjától. Talán, mert érzelmesebb állapotban volt, talán, mert már iszonyú rég volt, nem tudom, de esküszöm, szerintem sosem csókolt még olyan szenvedéllyel, mint ahogy a liftben is tette. Arra sem emlékszem, hogy jutottunk be az ajtón, úgy elvette az eszem.

Tudatosan tisztában voltam azzal, hogy hibát hibára halmozok - halmozunk -, viszont a szívem sóvárgott a folytatásért. Lay-t akartam. Megint. Mindenestül. A förtelmes múltjával, illetve a menő jövőjével, mint világhírű dal- és zeneszerző. Arra vágytam, hogy ismét segítsek neki túljutni azon a rohadékon és ott szerettem volna lenni, amikor díjat kap, s izgatottan tapsolni. Tuti kap egyszer. Túl jó ahhoz, hogy ne.

Fáradtan heveredtem le a kanapéra, s kimerülten hunytam le pilláimat, miközben a bal karommal eltakartam szemeim. Annyira sebtiben történt minden. A napjaim sűrűek voltak azelőtt is, hogy Lay újból felbukkant az életemben, ám azok máshogy voltak pörgősek. A megszokott rutin ismétlődött így, vagy úgy. Mióta itt volt, minden felerősödött és kiszámíthatatlan lett. Ha nincs Lay, a büdös életben nem kezdek ki a menedzseremmel. Ha... Ha nem jön ide, a lelkem még mindig fagyos lenne, és nem vágyna úgy arra, hogy újra szeressen.

Yixing

Kábán fürkésztem a számomra ismeretlen plafont ébredésem után és, noha először megijedtem, hol is vagyok, hamar eszembe jutott az éjjel. Chennél vagyok. Chen lakásán vagyok. Nehézkesen támaszkodtam fel alkarjaimra és pillantottam körbe az óriási, kvázi egy légterű helyiségben. Chent nem láttam sehol sem, amitől újfent aggodalom futott végig rajtam és gyorsan lelöktem magamról a takarót, hogy felkeljek.

Hangtalanul sétáltam le azon a két lépcsőfokon, aminek a tetején az ágy is állt. Önmagában a lépcső is már kész röhej volt, úgyhogy a kurva nagy ágyat hagyjuk is... Nem is Chen lenne, ha nem akkora ágya lenne, amin három másik ember is elfért volna... Ketyegőm sebesen kezdett dobogni mellkasomban, mihelyst a bézs színű kanapé mögé érve észrevettem csöndesen szendergő alakját. Nem feküdt mellém, csakhogy ne érezzem kellemetlenül magam, mikor felébredek, inkább nyomorgott itt. Istenem, Chen...

Bevallom, valamilyen szinten meglepett, hogy az éjszaka megcsókolt, valamilyen szinten nem. És örültem is neki. Elvonta a figyelmemet a szar helyzetről, de utána... A régmúlt érzései hamar a felszínre kerültek és megint úgy csókolóztunk, mintha csak az egyetemi koleszszobánkban lettünk volna. Felszabadultan, hevesen, ugyanakkor végtelenül lágyan. Élveztem és akartam.

Zavartan haraptam bele alsó ajkamba, majd óvatosan fölé hajoltam és végigpásztáztam arcát. Gondterheltnek tűnt. Legalábbis az összevont szemöldökei és karba font kezei erről árulkodtak. Remélem, nem az éjjel történtek miatt van ez. Bár végül is ő kezdeményezett. Ettől függetlenül még megbánhatta. Mégis... Mégis úgy érzékeltem, hogy... Lehet, hülyeséget képzelek bele, de mintha...

Félve kémleltem a sűrű szempillákat és, ugyan a fekete szempárból többet ki tudtam volna olvasni, azonban most hálát rebegtem, amiért aludt. Nem hiszem, hogy tudjuk tovább odázni azt a bizonyos beszélgetést kettőnkről. Rettegtem, milyen irányt vehet a dolog, mindazonáltal egy részem... Nem, igazából az egész valóm Chen után áhítozott.