Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

40. Fejezet

Yixing

Hát, ez a nap is eljött. Bevallom, az utóbbi időben azért imádkoztam, hogy történjen valami és csússzon a dolog. Hivatalosan is befejeztem Chen albumának számait. Legalábbis a jobbomon ülő férfi folyamatos, illetve elégedett bólogatása erre engedett következtetni. Egy részem odázni szerette volna még és Chennel lenni, de ez volt a munkám. Be kellett fejeznem. És a maximalista, egészségtelenül sokat dolgozó énem be is akarta fejezni. Minél előbb és kifogástalanul.

- Imádom - tette le a papírokat az igazgató, miközben a másik kezével kikapcsolta a felvételt, amin maga a zene ment. - Viszont az utolsóra nem emlékszem - bökött a jelenleg legfelső, ám egyébként befejező oldalra.

- Ez... - zavartan haraptam be alsó ajkam és az agyam pörgött, mit mondhatnék erre, azonban Chen végre megszólalt. Először a mai napon.

- Kell egy ilyen szám is az albumra. Befejezőnek pedig tökéletes - elpirultam, ahogy kiejtette a szót. Még mindig úgy gondoltam, hogy a Sors című dalt nem kéne felénekelnie, most mégis valahogy... Igen, tökéletesnek érződött.

- Nos, valószínűleg a rajongók örülni fognak egy ilyen szép, szívettépő, lassú dalnak. Főleg azután, ami történt ugyebár.

Elhúztam a számat a hangnem hallatán, de igyekeztem nem foglalkozni vele, elvégre azóta sem tudtam, hogy pontosan mi történt aznap a reptéren. A velem szemben ülő látványosan elsápadt, bár már így is hullafehér volt. A talpig fekete szerelés meg csak rontott az összképen. A vörös szemeivel együtt. Sírt. Nem előttem, elrejtőzött este a fürdőben, ugyanakkor elég egyértelmű volt, mit csinált bent. Csak annyival tudtam hozzájárulni a megnyugtatásához, hogy egész éjjel magamhoz szorítottam. Nem segített. Reggel is sírt. Én is félek, de azt hiszem, muszáj leszek tartani magam kettőnk helyett is.

Jongdae

Rettegtem, hogy mi lesz velünk Lay-jel. Még mikor gyakornok voltam sem volt időnk egymásra és most... Az ügynökségnél töltött idő az egy volt, ráadásul itt azért még tudtunk találkozni az elmúlt hetekben is, viszont amint kijön az új albumom... Talán esténként láthatom csak és ki tudja, hogy hova fogok még menni promotálni. Azok után, amik történtek közöttünk, kérhetem egyáltalán, hogy várjon rám?

Na, meg aztán, ott volt az ő saját élete. Azt mondta, hogy el tudja dönteni, hogy marad-e itt, vagy visszamegy Kínába, de az tuti, hogy amikor először jött, nem úgy tervezte, hogy itt marad véglegesen. Anya már elújságolta Lay apjának, hogy újfent összejöttünk, így talán ők úgy is vették, hogy itt marad, csakhogy ott volt még... Ziyi. És őt Lay nem hagyná csak úgy ott. És ezt megértem.

Lesütöttem a pillantásomat és a kezeimnek szenteltem inkább a figyelmemet. Idegesen tördeltem ujjaimat, rohadtul szabadulni vágytam a helyiségből, nem akartam hallani a beszélgetést. A beszélgetést, aminek az volt a lényege, hogy Lay eleget tett a szerződésnek és elkészült a számokkal. Befejezte. Ennyi volt.

Sírni fogok. Megint. Halálgáz. Kettesben szerettem volna lenni Lay-jel. Hozzábújni és csak élvezni a társaságát.

Jó, oké, még van egy hónapom, de az cseszett kevés! Mi lesz utána? Nem, Kim Jongdae, nem gondolhatsz arra, mi lesz kibaszott harmincnégy nap múlva! Addigra még a világ is véget érhet. Vírus, zombitámadás, atomháború, isten tudja. Vagy elbaszhatnak egy autóval. Vagy lemondhatják az albumot. Még bármi megtörténhet. Mindig a mának éltem, leszartam magamról, mi lesz holnap, a tegnap pedig már nem érdekelt. Mégis... Lay volt a múltam, a jelenem és reményeim szerint ezúttal tényleg a jövőm.