Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

52. Fejezet

Yixing

Csak egy vérszegény mosolyra futotta, nem többre, amikor Yifan letámasztotta a házunk kerítésének széle elé a cuccom és intett egyet. Nem jött közel hozzánk és nem is bántam. Most nem. Nem vágytam senki társaságára. Csak Chenére. Komolyan nem hiszem el, hogy így felbukkant. Ezúttal nem basztad el, Sors, köszi.

A kerítés alsó része betonból volt, így volt egy kis kitüremkedés, amire le tudtam ülni. Megviselt voltam mind fizikailag, mind lelkileg. Szerettem volna lepihenni, de... Féltem. Féltem az estétől. Féltem az éjjeltől. A reggeltől pedig pláne. A pillanat, amikor tudatosul benned, hogy nem egy borzalmas álom volt az egész, hanem a valóság. A valóságom.

- Lay...

- Jól vagyok - jól kell lennem. Csak most jöttem haza. Ziyi nem láthat így. Senki sem. Anya tuti nem bírja ki még egyszer. - Minden rendben.

- Tudom - zavartan kaptam fel a pillantásom a földről Chen hangjára, nem erre számítottam. - Erős vagy - elpirultam szavaitól, majd remegő kezekkel az övéért nyúltam. Előttem állt, mégis érzékeltem, hogy igyekezett távolságot hagyni nekem, azonban ezt nem akartam. Gyengéden húztam közelebb magamhoz karjánál fogva, s fejem a mellkasába fúrtam.

- Maradjunk így a kicsit - kértem csöndesen, félig már lehunyt szemekkel. A nap vége teljesen kicsinált. Az, hogy leléptem Chentől is kikészített, de ez... Én... Érezni akartam a közelségét, csak az övét. Az illatát. A szívének dobogását. Chent.

Jongdae

Ujjaim óvatosan siklottak végig Lay sápadt, ugyanakkor nyugodt arcán, azt követően felálltam az ágy széléről és halkan kisétáltam a szobájából. Pihenésre volt szüksége és nyugalomra. Szerettem volna mellé feküdni, de nem akartam szar helyzetbe hozni. Már annak is örültem, hogy kint ilyen közel vont magához. Nem kísértem inkább a... Hmm, a Sorsunk már amúgy is kísértve van, szóval...

Gondterhelt sóhaj szakadt fel belőlem, azután magamra erőltettem egy mosolyt és befordultam a konyhába. Idegesen töröltem izzadt tenyerem a szakadt gatyámba, aztán ledobtam magam anyámhoz és Lay apjához az asztalhoz.

- Annyira örülök a látogatásotoknak! - a helyiség egyetlen női tagja izgatottan, ám ügyelve, nehogy hangos legyen, elvégre Ziyi, illetve Lay már aludtak, csapta össze a tenyerét. - Meddig maradtok? Tudom, hogy neked most elég kaotikusak a napjaid, de istenem, Jongdae, annyira boldog vagyok!

- Meglátjuk - haloványan mosolyogtam rá szülőmre és inkább nem gondoltam az elkövetkezőkre. Lay elvileg szakított, vagy mi. A köcsögje! Fura lesz, hogy nem megyek fel hozzá aludni. Ami a késő délutáni események miatt lesz, nem azért, mert lelépett. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát. De azt is tudom, hogy nem akarja, hogy a szülei megtudják, mi történt. Patthelyzet.

Gyászos képpel hallgattam a beszélgetést, ami nem igazán szólt semmiről, legalábbis nekem. Mégis... Jól esett hallani. Egyszerű témák, érdeklődés a másik napjáról, ilyesmik. Olyan beszélgetés, ami csak otthoni, szeretetteljes környezetben zajlik le. Erre vágyom Lay-jel.

Yixing

Az ablakon beszűrődő fény világossá tette, hogy már reggel van, én mégis úgy éreztem, nem pihentem semmit. Az egész valóm mindenestül egy rakás fos volt. És még szépen fogalmaztam. Kezem automatikusan Chent kereste mellettem, noha az elég egyértelmű volt, hogy nem aludt itt. A szétdobált ruhái alapján bárhol megállapítom, ott aludt-e. Itt egy sincs.

Tekintetem az íróasztalra tévedt és... Nos, talán a szégyen lenne a legjobb szó rá. Szégyelltem magam. Megint be kellett vennem a tablettáimból, hogy el tudjak aludni. Chen tétovázva adott egyet és gyanítom, itt maradt, amíg el nem ért a sötétség. Gáz. Halálgáz.