Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

49. Fejezet

Yixing

Sietve dobáltam össze mindent, amit csak tudtam. Ami a kezem ügyébe került. A legfontosabb a gitárom volt, mivel azon lógott a Chentől kapott pengető. A többi cuccot inkább csak amiatt szedtem össze, mert itt voltam. Minél kevesebb szart akartam itt hagyni Chennek. Elmegyek.

Elmegyek, mielőtt még tényleg teljesen és totálisan tönkreteszem őt. Szörnyen fáj a szívem Minseok szavaitól. Alig bírtam visszajutni Chenhez, nem fogtam fel az utat és nem láttam a könnyeimtől sem. És csak reménykedni mertem, hogy előbb végzek, minthogy ő betoppan. Azt szeretném, ha az utolsó emléke rólam az lenne, amiben mosolyogva csókot váltottunk és büszkén magamhoz öleltem, azután hogy azt mondta, megbeszéli a dolgokat Chanyeollal.

Már akkor is tisztában voltam vele, hogy ritka pocsék ötlet idejönnöm, amikor megírtam a beleegyező levelet az ügynökségnek, azonban kettőnkben sosem kételkedtem. Oké, megesett párszor. De nem így. Nem ilyen biztosan. És nem abban az időben, amiben felhőtlen volt a kapcsolatunk. Az első évünk minden szarságával együtt is tökéletes volt. Aztán most arcul csapott a következménye.

Nem fogom elrontani Chen életét még jobban. Eleget szenvedett már így is. Eltűnök a francba és akkor talán még van esély arra, hogy rendbe jöjjön a karrierje. Még egy ilyen botrány és valóban ennyi volt neki. Azt nem engedhetem.

Ráharaptam az alsó ajkamra, nehogy még túl hangosan zokogjak fel és sebesen bevágtam az egyik felsőm a táskámba. Az alvós pólóm, amihez Chen mindig odabújik, és azt motyogja, imádja a Lay-illatát. Talán ez itt maradhatna. Magamban vesződve nyúltam érte, s mivel így sem igazán voltam már észnél, nem vettem észre a nyíló ajtót, csak a döbbent, mégis dühös baritonra kaptam fel a fejem.

- Te meg mi az istent csinálsz?

Jongdae

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a Chanyeollal folytatott dumálás után arra érek haza, hogy Lay... Pakol. Összepakol. Úgy terveztem, hogy csak bemászok mellé és hozzásimulok a takaró alatt. Egy zuhany nélkül, hogy láthassam majd reggel a fintort az arcán, amit a szagom vált ki.

- Azt kérdeztem, mit csinálsz? - idegesen mordultam rá és kitéptem a kezéből a táskáját. Próbáltam visszafogni magam - még -, de így is elég erőteljesen sikerült földhöz basznom a cuccát. Nagyon nem segített az sem, hogy továbbra is kussban volt. - Lay!

- Szerintem te is tudod, hogy mit csinálok, úgyhogy ne kényszeríts rá, hogy kimondjam - ha nem lett volna ilyen csend, alig hallottam volna a hangját, ám sajnos hallottam.

A könnyes orcát látva mellkasom kínzóan szorult össze és fürgén átléptem az előttem lévő akadályt. Óvatosan simítottam puha bőrére, azt követően finoman megemeltem az állát, hogy végre összekapcsoljam pillantásunkat. Leírhatatlan fájdalom sütött a sötétbarna íriszekből, olyan, amit muszáj voltam megszakítani, mert nem tudtam elviselni sem. Kérlek, mondd, hogy nem...

Lehunyt pillákkal, hogy még véletlen se lássam megtört tekintetét, követelőzve tapadtam ajkaira. Nem. Tényleg nem mondhatja ki. Azt nem bírom ki. Itt halok meg. Ugyanúgy néz, mint... Akkor. Nem akarom látni az ábrázatát és nem akarom hallani a szavait. Nem értem... Miért most? Mi történt? Pont kezdett megoldódni minden. Én... Épp meg akartam kérni, hogy költözzön hozzám. Rendben vagyunk. Rendben kell lennünk. Nem teheted ezt velem, Lay. Még egyszer nem.

Yixing

Belementem a csókba, mert én is odázni szerettem volna az elkövetkezendő siralmas beszélgetést. Tönkreteszem, ha mellette maradok. Előbb, vagy utóbb súlyos árat fog fizetni azért, mert velem van. Már így is megszívta egyszer, pedig együtt sem voltunk akkor. A múltunkért fizetett. A kaotikus, mégis mérhetetlen szerelemmel teli múltunkért.