Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

53. Fejezet

Jongdae

Bambán raktam arrébb a ceruzát, csakhogy úgy tűnjön, csinálok is valamit. Ziyire kellett volna figyelnem, de szemeim Lay-t követték, aki kint volt az udvaron, közben füleim meg a szüleim visszafojtott beszélgetését próbálták megfejteni. Kihallottam pár szót és asszem, arról folyt a diskurzus, hogy miért aludtam megint a kanapén Lay szobája helyett. Vagyis az ágya helyett. Nem mintha olyan kurva kényelmes lenne ez a rohadt kanapé...

- Dae bátyó... - elmosolyodtam Ziyi édes megszólítására és rögtön rápillantottam. Elmondhatatlanul örültem, hogy vele is tudok végre időt tölteni. Azt hittem, nehéz lesz újra kapcsolatba kerülnöm vele, azonban olyan volt, mintha minden ott folytatódott volna, ahol abbamaradt. Viszont Lay-jel nem beszélt. - Tisztában vagy vele, hogy ez matek, ugye?

- Hogy? - zavartan néztem le az előttem heverő papírokra, illetve nyitott füzetre és könyvre. - Huh, bocsi... - A tanára nem fog repesni a firkálmányomtól...

- Jongdae - édesanyám a vállamra csúsztatta a kezét és behajolt közénk. - Jó így együtt látni titeket, de hagyd Ziyit tanulni, oké? Így is elég nehezen megy neki a matek.

Aprót bólintottam és nem firtattam tovább a dolgot, holott megtehettem volna. Igazából elég faszán ment a matek. Egyike voltam a legjobbaknak a középsuliban belőle. Igen, rémes természetem volt és igen, hülyébbnél hülyébb szituációkba kerültem, de kövezzetek meg érte, a matek ment.

Halk sóhajjal léptem át a terasz küszöbét, majd akadozva megközelítettem Lay-t. Tisztáznunk kell, hogy mi van, mert ez így nem állapot. Kyungsoo lassan óránként hívogat, hogy mikor megyünk már vissza Dél-Koreába. Mindent át kellett szerveznie az út miatt és joggal dühös már a hangszíne a telefonban. De csak akkor lépek le innen, ha Lay-jel döntést hoztunk. Nem megyek vissza reménykedni, hogy aztán az egész kétkedésbe fulladjon. Meg sírásba.

Yixing

Összerándultam a felkaromon érzett ujjaktól, ám gyorsan rákényszerítettem magam az ellazulásra. Itt nem bánt senki sem. Nincs mitől tartanom. A családom vesz körül, illetve Chen. És Chen érintését ezer közül is felismerném. A meleg nyári nap ellenére is szokott módon hűvös volt tenyere, ami így a forróságban jól is esett. Mosolyogva fordultam felé, azt követően csípőmmel a kerti asztal szélének dőltem. Fájdalom, ugyanakkor elszántság csillogott fekete szemeiben és sejtettem, mit szeretne. Beszélgetni.

- Gyakorolnod kéne, igaz? - oké, kicsit odázni is akartam a dolgot, de eskü, segíteni is neki. Kihagyott már most pár napot miattam. Nyilván miattam.

- H-Hogy? Hogy a faszba gondolkodhatsz most ezen? Pont ezen! Eszem megáll! - feszülten fonta karba kezeit és sértődötten elnézett mellettem. - Kettőnkön kéne - morogta halkan. Persze, hogy mérges. Nem kaphatom fel rajta a vizet.

- Ismerek egy helyet. Gyere! - gyengéden fejtettem szét a tagjait és puhán megfogtam a jobbját. Láttam a meglepődést átsuhanni egy pillanatra az arcán tettemtől, de villámgyorsan rendezte vonásait, s megszorította a kezem.

Némán szedelőzködtünk össze, rá se mertem pillantani Chenre, amikor kivettem a szekrényemből a régi ruháit. Lehet, hogy nem sűrűn voltunk itt, azonban azért hébe-hóba hagyott itt egy-két darabot, főleg itthoni viseletet, ami most történetesen pont jól jött neki a tánchoz. Nosztalgikus érzésekkel figyeltem az egyik legfelsőt, ami a kezem ügyébe akadt, egy kicsit ki volt nyúlva. Egyszer a póló nyakánál fogva rángattam haza, mielőtt még nekiment volna egy srácnak, aki rám mert kacsintani egy buliban. Régi szép emlékek. De hiányoznak azok a felhőtlen idők.