Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

20. Fejezet

Yixing

Teljesen elvesztettem az időérzékem, ugyanakkor az ütemes búgás hangja, illetve az, hogy ezt Chen érkezésével tudtam összekötni, bőven elég volt ahhoz, hogy nyugodtan üljek a hűvös járda szélén, még ki tudja, meddig. Az emberek jöttek-mentek, azonban, ahogy az éjszaka haladt előre, úgy lettek egyre kevesebben, ami azért már némi viszolygást váltott ki megviselt valómból. Körmeim öntudatlanul is bőrömbe vájtak ruhámon keresztül. Hol vagy már, Chen?

Könnyek szöktek a szemembe, amint elhalt a zúgás, hirtelen iszonytató csönd lett. Remegő ajkakkal szorítottam össze pilláimat és némán vártam, hogy halljak valamit Chen felől, ám továbbra is csak a kuss fogadott. Aztán...

- Nézz fel, Lay. Itt vagyok - mérhetetlen erővel markoltam felkarjaimba, mihelyst felcsendült Chen lágy baritonja, s ezúttal már nem a mobilomból. Tényleg itt volt.

Hangosan csattant telefonom a betonon, miután felemeltem a fejem, mert a fülem, valamint a vállam közé préselt tárgy kicsúszott. Döbbenten meredtem az előttem álló alakra, s bár a ruhája kétségtelen, hogy Chen stílusa volt, talpig feketében volt, bő pulcsival és bakancsban, az arcát nem láttam. Ugyanis egy röhejesen díszített bukósisak volt az illetőn.

Nem sok időm volt bámészkodni, váratlanul a kezeim közé dobott még egy sisakot, amit szerencsére elkaptam két elképedt pislogás között, majd végre feltolta a fekete szempárt eltakaró üveget. Ketyegőm meglódult mellkasom az ismerősen csillogó íriszek láttán és önkéntelenül is hálás mosolyba görbült szám. Szarva arra a néhány éjjeli bagolyra, aki még kint volt, ugrottam fel és öleltem magamhoz Chen karcsú testét. Megígérte és eljött.

Jongdae

Zavartan viszonoztam Lay tettét, balom akadozva kulcsoltam vékony dereka köré pár másodpercre, de azt követően gyorsan arrébb léptem, mielőtt még isten tudja, mit művelek. Például magamhoz kötöm, hogy még egyszer ilyen faszságot ne csinálhasson. Azt hittem, a szívem sosem dobban többet, amikor megláttam, milyen meggyötörten, s reményvesztetten ül ott a padka szélén. Ha jól sejtem, a hányás is az övé lehet...

- Mi az anyámat keresel itt? - kérdeztem feldúltan. Noha a sisak tompított valamelyest a hangomon, azért még így is érezhető volt benne az él. Dühös voltam Lay-re, hogy ilyen hülyeséget csinált, mégis megkönnyebbült, hogy jól volt. Mondjuk, hogy jól.

A hangsúllyal ellentétben vigyázva felhúztam az ő fejére is a védőfelszerelést, azután óvatosan félresöpörtem egy-két ében tincset, ami eltakarta a látását. Nagyot nyeltem, a sötétbarna tekintet olyan vegyes érzelmekkel fürkészett, hogy féltem, még felgyulladok itt helyben. Vagy meghalok. Igazából tökmindegy. A lényeg, hogy Lay végre itt volt előttem.

Egész úton idefelé csak arra tudtam gondolni, nehogy történjen vele valami. Ugyan mindig is igyekezett elrejteni, azonban régen is kurvára aggódtam a sebzett Lay-ért és sajnos, a jelenlegi állapotában még inkább. Tudtam, hogy lelkileg bármennyire is töröttnek tűnt, valójában kibaszott erős volt, viszont testileg ebben nem voltam már olyan biztos. Rettegtem, hogy a szervezete előbb feladja, mint ő maga.

- Köszönöm, Chen - mosolyodott el elengedve a füle mellett az ingerült kérdésem, majd mögém pillantott. - Te nem vagy normális - nyögte ki elképedve, miközben reszkető ujjal a motoromra mutatott. - Erre max a halott testem teszed fel!

Yixing

Nem láttam Chen száját, csak egy kis részt az arcából, ám holtbiztos voltam benne, hogy vigyorgott. Mint a tejbetök. Elképzelni sem tudtam, mégis mikor, miért és minek tanult meg motort vezetni egyáltalán, de nem volt semmi, ismétlem, semmi ezen a földön, amiért hajlandó lettem volna felülni mögé. Még meghalunk, amilyen szerencsénk van, baszki!