Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

16. Fejezet

Jongdae

Testem ösztönösen mozdult a hangszóróból ordító zene ütemére, szám automatikusan formálta a szavakat és ez baj volt. Nem figyeltem oda kellőképpen, minden mozzanat hibás volt. Elnagyolt, pontatlan. Kívülről valószínűleg másnak, főleg olyannak, aki nem ismerte a dalt, vagy nem volt tapasztalata ebben, jónak tűnhetett, de én láttam a gyakorlóterem hatalmas, faltól falig, plafontól plafonig érő tükrében, milyen szar is voltam valójában.

Minduntalan Lay hangja csengett fülemben, lelki szemeim előtt folyton felsejlett megdöbbent arca arról a délelőttről, ahol még együtt próbáltunk az albumomon dolgozni. Egy kibaszott hete volt és azóta is állandóan az utolsó nekem intézett mondata szólt fejemben. "Baszd meg, Chen". Bármennyire is a régi idők jutottak róla eszembe, ezúttal a hangyányi szórakozott hangsúly hiányzott belőle. Szóval kurvára megbántva érezte magát.

Nem mondta ki kerek perec, Kyungsoo-nak gőze se volt, mire reagált így Lay, én meg nyilván kussban maradtam, azonban volt barátom pillantása bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, gyanítja, összefeküdtem a menedzseremmel. Is. Nem akartam, hogy megtudja. Vagyis megsejtse. Igazából már mindegy is volt, melyik. Ábrázatom mindent elárult neki.

Az ének váratlanul elhalt, én pedig rögtön megmerevedtem. Akadozva fordultam kissé oldalra, ám a következő pillanatban már érkezett is a büntetés fos mozdulataimra.

- Áu! - kiáltottam fel és azonnal a megütött vállamhoz kaptam. - Jongin! Baszki, szokj már le erről! - mordultam rá titkos tánctanáromra, illetve nem hivatalosan örökre kinevezett háttértáncosomra. - Egyszer megnyomorodom miattad - motyogtam, miközben durcás képpel megsimogattam fájó testrészem.

Jongint velem együtt vette fel az ügynökség gyakornoknak a harmadik félévben. Ha nem vették volna fel, szemernyi kétségem sem lett volna afelől, az egész vizsganézegetés full kamu. Túl jó táncos volt ahhoz, hogy pont őt ne vegyék fel minden baja ellenére. Talán, mert ismertük egymást valamennyire, talán Luhan miatt, talán... Chanyeol miatt, de valamiért szép lassan összecsiszolódtunk. Még mindig jó barátok Chanyeollal. Nem akarok erre gondolni.

Yixing

Idegesen pillantgattam a stúdió ajtajára, hát ha Chen méltóztat felbukkanni, holott jóformán ezer százalékig biztos voltam benne, nem jön. Ma sem. Került. Amit amúgy értettem is, meg nem is. Igen, elismerem, némileg felhúztam magam. Nem vallotta be, hogy tényleg lefeküdt a menedzserével, mindazonáltal hülye lennék, ha nem esett volna le. Ugyebár Kim Jongdae esetében bármi lehetséges.

Kellett egy csöndes este és egy normális alvás, hogy tisztázzam magamban a dolgot. Fáj? Hát, hogyne. Viszont már nem jártunk. Azzal, ott és akkor csinál, amit csak akar, ahogyan akarja. Nincs jogom és, ha már itt tartunk, erőm sem, hogy ezt felrójam neki. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a menedzserével is...

Feszülten pásztáztam végig az előttem heverő megannyi papírt, a nyuginak előnye is volt, rohadt jól haladtam. Mindenkinek jobb lesz, ha mielőbb végzek és elhúzok. Hallottam Chen három hónapos határidejéről, és tudtam, hogy magán az albumon kívül még rengeteg más feladata is volt. Nem szándékoztam hátráltatni a dolgot, sem tovább maradni a kelleténél. Még mindig segíteni szeretnék neki, ám most úgy érzem, hibát követtem el, mikor belementem.

Frusztráltan simítottam hátra néhány tincsemet, majd ismét az ajtóra sandítottam. Az összes szarság ellenére Chennek itt kellett volna lennie és segíteni a számokban. A szerződésemben is az állt, együtt dolgozik Kim Jongdae-val. Persze, magasról teszek rá, hazudok, ha kell az igazgatónak, hogy márpedig Chen igenis jelen volt. Mégis, egy részemet rohadtul zavarta, hogy nem tudtam, merre is van ahelyett, hogy itt lenne. Hogy vajon...