Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

44. Fejezet

Yixing

Idegesen toporogtam a fehér ajtó előtt, Chen áldása ide, vagy oda. Beleegyezett, hogy találkozzak Chanyeollal. Vagyis ez így nem teljesen igaz. Azt mondta, megpróbál nem arra gondolni először, hogy megöli Chanyeolt, ha megtudja, hogy együtt voltunk. Felnőttesen kezelte. Nagyjából. Félig-meddig. Mondjuk, úgy nézett ki közben mint, akinek a fogát húzzák.

- Yixing? Mit álldogálsz itt kint? - zavartan fordultam hátra a hangra és rögtön kivettem Chanyeol anyukájának a kezéből az egyik szatyrot.

- Én csak... Öhm, én... - Eddig nagyszerű, te balfasz...

- Yeollie-hoz jöttél? - döbbenten kerekedtek el a szemeim a becézést hallva, majd összeszorítottam az ajkaimat, nehogy még kurva hangosan felnevessek és csak bólintottam. - Gyere! Biztos megint zenél és nem hallotta a csöngetést - rosszallóan rázta meg a fejét, én meg inkább kussban maradtam. Nem is bírtam becsöngetni...

A Park család háza otthonos volt, úgy éreztem magam benne legutóbb is, mintha csak otthon lettem volna. Rögtön megcsapott a saját családom hiánya, mégis valahogy el is felejttette velem. Bármennyire is volt kínos előzőleg, azért rossz nem volt. Csak kibaszott ciki a helyzetünket tekintve.

- Yixing, hát te? - Nos, nem csodálom, hogy meglepődött. Szerintem azt hitte, hogy Chen bezárt valahova és még a kulcsot is eldobta.

- Khm... Kerestél pár napja - egy pillanatra az édesanyjára sandítottam, mikor Chanyeol a szobája felé invitált, aztán követtem őt. Nincs ebben semmi. Chen is megengedte. Bár nem ezt. Ki is tépné a haját, ha ezt megtudná. Baszki! Ez így egyre gázabb és gázabb lesz!

- Igen, beszélni szerettem volna veled valamiről - Istenem, Chanyeol, ne csukd be azt a rohadt ajtót, vagy én is kitépem mindjárt a saját hajam!

Jongdae

Egy alig hallható köszönöm után fizettem a taxisnak és gyorsan kiszálltam az autóból. Már amennyire képes voltam fürgén kipattanni az én állapotomban. Bicegve, de legalább a tulajdon lábaimon sétáltam be a kávézóba. Lay elment délelőtt, én meg halálra untam magam, inkább idegeskedtem magam, úgyhogy gondoltam, kicsit kimozdulok. Ami azt jelentette, hogy kocsival eljöttem idáig és innen is azzal terveztem hazamenni. Eszem ágában sincs azon töprengeni, hol van Lay. Kivel. Nem. Tényleg. Eskü. A francba már!

Szitkozódva álltam sorba, ugyan szerencsémre nem sokan voltak, így hamar én jöttem. Ami amúgy szarabb volt, mert még mindig gyilkolni tudtam volna a kedvemmel. Megbízom Lay-ben. Igen. Szeret. Velem akar lenni. Pont. Nincs min izgulni.

Persze, izgultam. Hogy is ne izgultam volna? Chanyeol minden szempontból jobb párja lehetett volna. Megadhatná neki azt a figyelmet, ami jár neki. Mármint nyilván figyelek rá, nem félreérteni! Azonban Chanyeol munka után ott lehetne neki. Délután csinálhatnának együtt valamit. A hétvége csak az övék lehetne. Én csak annyit tudok adni Lay-nek, hogy este bezuhanok mellé, majd reggel eljövök egy rövid csók után, mikor még észnél sincs. Jóllehet az elmúlt napokat együtt töltöttük, csak kettesben, ám félek, mi lesz ezután. Hétfőn irány a táncterem megint...

- Faszom az egészbe!

- Huh, látom, ugyanolyan megnyerő vagy, mint régen, Jongdae! - elcsodálkozva pillantottam fel a kuncogást hallva és elképedésemben nemcsak a napszemüvegem húztam lejjebb kissé, de még a számat is eltátottam a maszkom mögött.

- Min-Minseok?!

Yixing

Nagyon... Nagyon közel voltam egy szívinfarktushoz, amikor Chanyeol megpaskolta maga mellett az ágyat, hogy üljek mellé. Chen totál belém tette az ideget. Mindenbe is többet képzelek bele, mint kéne. Holott Chanyeol nem olyan. Már rég kikezdett volna velem, ha olyan lenne. Fasza, most görcsölhetek ezen én is, akárcsak Chen... Remek!