Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

30. Fejezet

Holtra váltan meredtem előre; láttam, mi történik, de az agyam képtelen volt feldolgozni. Nem akartam ezt. Akkoriban is mindig ezt mondogattam és ez nem változott azóta sem. Sosem akartam ezt. Chen behúzott egyet Chanyeolnak. Verekedtek.

- Hogy volt pofád megcsókolni?! - Nem ő volt, Chen, kérlek, hagyd abba.

- Ha már te nem voltál ott, hogy megtedd! - Ne vállald magadra, kérlek, Chanyeol.

Homályosan érzékeltem, hogy Jongin megpróbálja őket szétszedni, aztán minthogyha Kyungsoo is felbukkant volna, ám én ekkor már szinte nem láttam semmit a könnyeimtől. Esetlenül támaszkodtam neki a stúdió ajtaja melletti falnak, s igyekeztem a kezemmel tompítani a feltörő zokogást. Nem foglalkoztak velem és ez így is volt jól. Nem vágytam ennél is jobban elbaszni azt, ami közöttük volt. Mondjuk, nem mintha ennél lehetne rosszabb a kapcsolatuk. Megint kurvára elbasztad, Zhang Yixing.

- Szállj már le róla, Jongdae, az isten áldjon meg! - Kérlek, hagyd abba.

- Megölöm, bassza meg! - Elég volt. Kérlek...

Gyengén markoltam pulcsimba a mellkasomnál és erőtlenül veselkedtem neki, hogy megszabadítsam magam tőle. A világ felforrósodott, úgy éreztem, hogy a tüdőmbe nem jut elég oxigén. Rosszul vagyok. Pánikrohamom lesz. És ettől csak jobban beparáztam. Ne. Nem akarom.

- Kérlek... Hagyjátok abba. Elég... Volt - megviselt hangom el sem jutott hozzájuk, tovább dulakodtak. Elgyengülten csúsztam le a fal mentén, ismét belemarkoltam, ezúttal a pólómba és lehet, hogy azt is megkíséreltem volna levenni, azonban arra már nem maradt időm; fejem hangosan koppant a padlón. Elájultam. Fasza.

Jongdae

Üveges tekintettel bámultam ki a tavaszi fellegre a kórház egyik magán szobájának ablakán, közben ütemesen simogattam Lay egészségtelenül vékony és rohadt fagyos kézfejét. Összeesett, miközben mi veszekedtünk Chanyeollal. Azt hittem, megáll a szívem és többet nem is indul újra, amikor megláttam eszméletlen alakját nem messze tőlünk. Gondolnom kellett volna rá, hogy ezt ő nem fogja kibírni. Az ilyen érzelmileg megterhelő helyzeteket sosem bírta. Figyelnem kellett volna rá.

Mély levegőt vett, mire rögtön rá pillantottam, azt követően óvatosan végigsimítottam a homloka bal oldalán lévő kötésen. Beverte a fejét. Hihetetlen, hogy végül őt kellett ellátni és nem engem, vagy Chanyeolt. Leszámítva, hogy cseszettül fájt az öklöm, semmi bajom nem volt. Ahogy az adrenalin távozott a testemből - na, meg a düh -, úgy jöttem rá, hogy voltaképpen Chanyeol csak és kizárólag védekezett. Egyszer sem ütött vissza.

- Jongdae... - más körülmények között elvettem volna a kezem Lay-től, mihelyst meghallottam Kyungsoo lágy baritonját, de most nem volt semmi a világon, amiért hajlandó lettem volna, sőt még kissé meg is szorítottam tagját. - Mi az isten történt?

- Semmi. Nem lényeg - suttogtam nyúzottan.

- Teljesen kifordultál magadból, mióta-

- Be se fejezd! - mordultam rá ingerülten, ugyan azért moderáltam magam és nem emeltem fel a hangom. Lay-nek pihenésre volt szüksége. És nyugalomra. - Semmit nem tudsz arról, hogy... Mi volt velem a gyakornokság előtt. Hogy milyen életem volt. Vagy, hogy...

- Hát, magyarázd el!

Yixing

Lüktet a fejem. Fáj. Valaki a kezem simogatja. Nem akarom. Mégis... Chen. Biztos Chen az. Senki másnak nem tűrném, hogy most hozzám érjen. De más is van itt. Hangokat hallok. Csak foszlányok. Fel kellene kelnem.