Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

46. Fejezet

Yixing

Azt hittem, Chen minimum bever egyet Chanyeolnak és Jonginnak is, de csak meredt rájuk kiismerhetetlen íriszekkel. Ami még rosszabb az ő esetében. Chen arcáról csak nagyon ritkán nem lehetett leolvasni, hogy éppen mi történik az elméjének akár a legsötétebb bugyraiban is. Főleg nekem. Én azért elég jól ismertem már.

Nem voltak sokan, ám az egy fél pillantásból egyértelmű volt, hogy ez határozottan Chen társasága volt. Azok voltak itt, akikkel régen is jóban volt. Szerencsére a félhomályban annyira nem voltunk feltűnőek, ami jól jött. Nagyon nem vágytam arra, hogy észrevegyenek. El akartam húzni a francba innen. Jongin láthatóan kurva jól volt.

- Chen, menj... - a torkomon akadtak a szavak, ugyanis Chen hirtelen elviharzott, a két srác irányába, majd olyan tipikus kimjongdae-san csak benyúlt közöttük, felkapta az egyik felespoharat, kiitta a tartalmát, aztán eltűnt az egyik folyosón.

- Jo-Jongdae?!

- Kellett ez? - hangom ingerülten csendült fel a két colos mögött, mire mindketten azonnal rám néztek.

- Yixing? Te mit...? És Jongdae? - hűvösen méregettem Chanyeol döbbent alakját és bár nekem nem volt szokásom, azok után, ami Chanyeol, illetve köztem történt meg pláne nem akartam, mégis nagyon fagyosan szólaltam meg.

- Hogy tehettétek ezt Chennel? Normálisak vagytok? Szerencsétlen szarrá aggódta magát!

- Miről beszélsz? - Jongin értetlenül fordult arra, amerre Chen is elrohant, azt követően visszapillantott rám. - Én azt sem tudtam, hogy jöttök!

- Én sem - suttogta csöndesen Chanyeol, miközben engem fürkészett. - Ha tudom... - elharapta a mondatot és eltekintett a vállam felett. - Ha tudom, akkor inkább nem is jövök.

Jongdae

Kibaszott ideges voltam. Sőt szerintem ez le sem írta, mennyire ideges voltam valójában. Rohadtul aggódtam Jongin miatt. Hogy itt fetreng a földön és nem tudnak segíteni rajta, erre... Voltak nekem is dolgaim, de ez azért...

Könnyeimmel küszködve hajoltam a csap fölé, hogy megmossam az arcom, majd megszemléltem magam a mosdó koszos tükrében. Egy egészen hangyafasznyit látszódott rajtam, hogy némileg megviselt vagyok. Csak egy egészen hangyafasznyit. A fájdalom visszatért a bokámba, ahogy a düh, valamint az adrenalin távozott, ugyanakkor azt is be kell, valljam, hogy megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, hogy Jongin jól van.

Remegő ujjakkal szedtem elő a mobilom, hogy tárcsázzam Lay számát, azonban nem volt rá szükség. El akarok tűnni innen. Elhaló sóhaj szökött ki számon, mihelyst belépett a helyiségbe és rögvest hozzám sietett. Tudja. Persze, hogy tudja.

- Menjünk - súgta a fülembe és, mielőtt még megfogta volna a kezem, egy rövid, de kellőképp lágy csókot nyomott ajkaimra.

- Jongdae!

- Nem vagyok rád kíváncsi! - zaklatottan löktem félre Chanyeolt, hogy megpróbáljak kijutni mellette, ám nem engedte, azután Jongin is felbukkant természetesen. - Már csak te hiányoztál! Remek!

- Gőzöm sincs, mi történt, d-

- Majd én elmondom! - szakítottam félbe a legfiatalabbat elkeseredetten. - Idecsaltatok valami elbaszott sztorival arról, hogy rosszul vagy és segítség kell. Mégis ki a faszom szórakozik ilyennel?

- Ki hívott? Mert mi biztos nem! - a nyelvemre haraptam, nehogy rávágjam a választ Chanyeol kérdésére és óvatos pillantást vetettem Lay-re. - Az istenit, Dae! Ki hívott?