Sors, dögölj meg! II. [LayChen]

33. Fejezet

Jongdae

Nyugtalanul pillantottam félre anyám aggódó íriszeitől, kurvára irritáltak. Persze, a kisírt, vörös szemeim nyilván nem festettek éppenséggel jól és furcsa is lehetett a nemrég elhangzott, minden fasza után. Nem bánom, hogy őszinte voltam Lay-jel, de nem most kellett volna és nem így. Ha az anyám most előveszi a féltő szülő szerepét, én esküszöm, világgá megyek.

Testem egy pillanatra megdermedt, ahogy Lay a lábamra csúsztatta jobbját, hogy megnyugtasson. Szokás szerint bevált. Édes mosolyt villantott rám, mire a maradék idegességem is tovaszállt, helyette éreztem, hogy elpirulok. Lay mosoly a legszebb ezen a tetves bolygón.

- Tudom, hogy most bárhol máshol szívesebben lennél, mint itt velem - szólalt meg csöndesen édesanyám és ezzel együtt a szerelmes kis elpirulásom szégyellem magam vörösbe váltott. Nem igaz.

Lesütöttem tekintetem és erősen rámarkoltam Lay kezére. Vagy ez, vagy még eltöröm a saját ujjaimat a feszültségtől. Mintha csak víz alól hallottam volna a saját hangomat. Kevés dolgot bántam az életben és, aminek nem volt köze Lay-hez, talán még kevesebb volt. De azt a telefonbeszélgetést anyámmal nagyon bántam.

Fülemben csengtek ingerült szavaim, amikben a fejéhez vágtam, hogy törhette meg az esküjét, amit apámnak tett. Hogy hogy volt képe otthagyni egy büdös szó nélkül, magyarázat nélkül és, ami a legfontosabb, hogy szakíthatott el így Lay-től, a legjobb barátomtól és életem szerelmétől. Végső soron ennek is köze van Lay-hez. Mint mindennek kb.

- Nem akarom újrakezdeni - folytatta halkan. - Mármint, de, persze, szeretném. Viszont így, hogy tudom, mit érzel, nem fogom rád erőltetni magam, vagy ilyesmi. De Yixing közös pont lesz mindig is és-

- Nem volt igaz - szakítottam félbe elhaló hangon. Tudnia kell, hogy... - Sajnálom.

Yixing

Óvatos pillantást vetettem a mellettem ülőre és, bár legszívesebben szóvá tettem volna, hogy mindjárt eltöri a kezem, nem tettem. Chennek annyira alacsonyan voltak azok a szociális készségei, amik a családhoz, különösen a szüleihez kötődtek, hogy csoda, hogy ilyen hamar kinyögte a bocsánatkérését. Gőzöm sincs, ténylegesen mi hangzott el akkor közöttük, ám Chen hullafehér ábrázata nem sok jót mutatott. Ha még őt is ennyire felkavarja, elképzelni sem tudom, mit mondhatott anyának.

- De, de az volt - döbbenten kerekedtek el szemeim, hát, még Chené. - Tudom, hogy ez akkor már régóta érett benned. És, ha nincs Yixing, gondolom az első másodpercben a szemre is hánytad volna ott, a kórházban évekkel ezelőtt. Minden szavad igaz és jogos volt.

Chen még erősebben rászorított a kezemre, mire akaratlanul is felszisszentem. Azonnal rám nézett és bűnbánóan simított végig kézfejemen. Nem kellene itt lennem. Látom, hogy szüksége van rám, mindazonáltal ezt egymás között kellene megbeszélniük. Én itt felesleges és zavaró tényező vagyok.

- Miért nem... Mondtad el, hogy... Tizenkét éves voltam, megértettem volna! - fakadt ki Chen váratlanul. - Bármennyire is analfabétának és hülyének tűnök az esetek legnagyobb százalékában, nem vagyok az! Elvetted a lehetőségét annak, hogy... - hirtelen elharapta a mondatot és oldalra sandított.

- Minek, Jongdae?

- Hogy... - akármit is akart mondani, végül néma maradt. Szótlanul vártuk mindketten, hogy megnyíljon, nem akartuk siettetni. Az Chennél sosem válna be. Bevallom, szörnyen kíváncsi voltam. Azok alapján, amennyit felfogtam a dologból, azt hiszem, ez fájt a legjobban neki.

- Hogy veled menjek.

Jongdae

Az életem biztos, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vett volna, ha akkor az anyám elvisz magával. Ha őszinte és rám bízza a választást. Lehet, akkor is felkaptam volna a vizet és nem mentem volna vele, de lehet, hogy igen. Vele és... Lay-jel. Lay-jel élhettem volna. Persze, akkor tényleg testvérekként nőttünk volna fel és esély sem lett volna arra, hogy valami legyen köztünk. Úgy holtbiztos, hogy ő csak és kizárólag testvéreként gondolt volna rám.