𝐄𝐋𝐋𝐄𝐍𝐒𝐙𝐄𝐍𝐕 - 𝐦𝐚𝐫𝐯𝐞𝐥 𝐟𝐟

Szülinap

A szememet dörzsölgetve túrtama hajamba.

-Gyere - segített ki az ágyból Stark.

-Mi? - próbáltam felkelni.

Azt sem tudtam szinte, hogy hol vagyok, milyen nap van.

-Gyere Jhonson.

-Stark, hagyj aludni - nyekeregtem a karjaiba zuhanva. -Álmos vagyok! - sóhajtottam.

-Tetszeni fog, nyugi - simította meg a hajam. -Boldog szülinapot.

Elmosolyodva hagytam, hogy Stark kitoljon a szoba ajtón, a kissé meleg fényt árasztó nappali felé. Lenyomtak a fehér bőrkanapéra, Bruce mosolyogva nyomta a fejembe a papírkoronát rózsaszín csillámokkal, meg gyöngyökkel.

Fáradtan mosolyogva dörzsöltem meg a szemeim, amíg a többiek énekeltek nekem számos és számos elcsépelt, gagyi de annál szeretetreméltóbb szülinapi dalokat. Mint minden évben. 

-Kívánj - nyomta arcom elé a tortát Natasha mosolyogva. Nem volt rajta számos gyertya. A saját érdekemben. Nem mintha nem saccoltuk volna már be, és Bruce nem végezte el volna az összes vizsgálatot rajtam hogy kiderüljön az igazi életkorom, de... az elmúlt 2, inkább már 3 évben... egyszer sem raktak nekem számos gyertyát. Persze, a csillivilli, néha csillag, néha szív alakú gyertya mindig égett - de sosem szám. És nem is lehettem volna hálásabb ezért.

Fogalmam sem volt mit kívánjak. Mindenem meg volt. Vagy semmim? Mindenem - a barátaim, a munkám, az egészségem, pénz, boldogság, tető a fejem fölött... de semmim. Nem volt semmim. Nem volt meg a kapcsolatom, az ember akit szerettem a pokolba tiport semmi hezitálás nélkül. Nem volt múltam, nem voltak emlékeim, nem voltam normális ember. És ezt gyűlöltem.

A gyertyát elfújva tértem vissza a valóságba, ahol a többiek már újjongva tapsoltak, az óra 4:55-t mutatott - az első idő amire józan eszemmel emlékeztem, amikor Stark faggatott az utcán, hogy mióta vagyok kint, egyedül. Aztán, szokásosan Nat kivette a gyertyát, a tányér és a fejem pedig összetalálkoztak Thor nyomása végett.  Oké, nem a tányér, csak a habos, krémes, díszes torta, ami az arcomba robbant. Mint minden évben.

Barnes pedig nem volt jelen. Nem jött el, vagy akár csak nem jött le az emeletről, nem tisztelt meg társaságával. Nem kóstolta a tortát, nem kente szét az arcomon -ahogy Clint tette, nem kóstolta az arcomról, ahogy Stark tette, nem ünnepelt. Nem jött el, nem volt itt. Nem érdekelte. Mint minden évben.

Már tisztább arccal, a törölközőt a pultra dobva kaptam fel a pezsgős poharamat - minden évben egy jó fél órára fent maradunk ilyenkor. Nosztalgiázunk, arról beszélünk mennyire jó, kedves és hasznos ember vagyok, mennyire jó, hogy itt vagyok, erősítem a csapatot, jó munkatárs - kolléganő vagyok, jó barát, lelkitámasz. De nem éreztem magam annak. Nem éreztem, hogy jó ember lennék. Nem éreztem magam jónak. Mint minden évben.

Beszéltek arról, hogy Én nem félek semmitől, hogy Én bátor vagyok, milyen jól végzem a munkám, akár csak egy robot. Mind minden évben.

Nem éreztem jól magam. Barnes nem jött el. Barnes nem jött el! Barnes megcsalt, átvágott, kitépte a szívemet, kijátszott, hátba támadott... nem keresett. Nem kért bocsánatot. Nem szakított velem, nem vetett véget. Nem magyarázta meg. Nem jött el. Megcsalt és nem jött el. És én azóta sem láttam.

Éjjel a klubban enyhén hullámos hajam elsöpörtem vállamról. Kézi táskám az asztalra raktam, Nat pedig újjongva rakta le a négy poharat.

-Nem akarom - szisszent fel Bruce.

-Ugyan már, óriás. Ez csak egy kis tekila.

-Milyen volt a szülinapi napod? - karolt át Wanda.

-Hála istennek már lassan vége - néztem az órára. 

-Mehet? - fogta Natasha a poharat, Én pedig a sót a kezemre szórva vettem egy mély levegőt. Mint minden évben.

Szórakoztunk, táncoltunk, ittunk. Buliztunk. Csak négyen voltunk.
Közel fél tizenkettő volt már, a táncparketten buliztunk. Fekete koktélruhában, pánt nélkül. Az értékeinkre a bulit nem igazán élvező Bruce vigyázott. Mindig is parázott nagy tömegben. Édes volt.

A hajamat kisöpörve arcomból enyhén izzadtan néztem körbe a tömegben, és láttam meg akkor Dr. Stephen Strange alakját,  aki bár valakivel beszélgetett, miután teljes testemmel felé fordultam, megakadt rajtam a szeme.

Elnézést kérve hagytam ott a lányokat, a férfi pedig úgyszint megindulva felém húzta le valószínűleg viszkijének maradékát.

-Te? Itt? Egy szórakozóhelyen? - tártam ki a karjaimat.

-Boldog szülinapot - húzott magához a fejem búbjára nyomva egy puszit. Megölelt, Én pedig halkan dúdolászva szakadtam el.

-Honnan tudod? - meredtem rá. 

-Mindent tudok.

-Még szép, hogy mindent tudsz - gúnyolódtam.

-Hányadik is? - nézett le rám a hangzavarban.

-Sajnos nem tudom - ráztam a fejem. -Emlékezet kiesés. Memória hiba, tudod.

-Ah, sajnálom - biccentett gúnyosan. -Milyen a napod?

-Borzalmas.

-Oh.

-Oh, bizony. - vontam vállat.

-Meghívhatlak egy italra? - kérdezte, Én pedig kezébe csúsztatva a tenyerem követtem a tömegben.

Ital-ital után, üveg-üveg után, aztán a taxiban még egy feles, majd a házánál kiszállva köszöntem meg a sofőrnek a fuvart.

-Nem akarok haza menni. Utálom a szülinapomat! - nyavalyogtam rádőlve.

-Gyere - dobott a vállára, Én pedig hisztizve lógtam le.

-Strange, istenem utálom az életem. - nyafogtam.

-Hagyd abba.

-Nem, de tényleg. A pasimnak semmit nem érek. A barátaim.. nem tudom! Ah istenem.

-Ma aludj itt. Nem engedlek egyedül haza - rakott le bezárva az ajtót.

-De meg kell mondanom neki! Bunkó, szemét - hunyorogtam.

-Gyere. Kérsz egy pohár vizet? - mondta.

-Nem. - vettem egy mély levegőt, levéve a kabátomat. -Bocs, hogy kiakadtam.

-Nyugodtan. Szülinapod van. - akasztotta fel a két kabátot.

-Strange, változást akarok. - dőltem neki.

-Részeg vagy.

-Józan - vigyorogtam.

-Jhonson - ragadta meg a karjaimat.

A sötétben felnézve rá néztem a szemébe, Ő pedig komoran lenézve rám ráncolta meg halványan a szemöldökét. Aztán, talán az alkohol, talán a bánat, a keserves menekülés, de egyszerre léptünk egymáshoz és csókoltuk meg egymást hevesen. Aztán Strange felkapott, Én pedig magassarkúmat lerúgva magamról öleltem át azonnal.