𝐄𝐋𝐋𝐄𝐍𝐒𝐙𝐄𝐍𝐕 - 𝐦𝐚𝐫𝐯𝐞𝐥 𝐟𝐟

Várt váratlan

Az ágyamon fekve lapoztam egy újabbat a régi könyvben.  Kicsit sárgás volt, illata mesés - imádtam olvasni. A napokban csak ez kötött le. Túl nagy volt a feszültség Barnes és köztem. Egyszerűen sehogy sem jutottunk dűlőre, nem haladtunk előre,  de szívem mélyén tudtam, hogy nem is akarom. Semmi energiám most még veszekedni és vitatkozni feleslegesen a semmiért, vagy is inkább legfőképp talán a semmiről, de Barnes hajthatatlan volt. Most már tényleg semmit nem beszéltünk. Az ég világon semmit. Két napja csendes fegyverszünet, elejtett reggeli jó reggelt csókok és gyors puszik, este pedig ha egymás útjába akadunk egy búcsú csók, jó éjt biccentés... és kezdődik minden az elejéről.

Ahogy mondtam. Hideg és üres. 

Bár az elején még velem töltötte az éjszakát, nálam aludt - már nem. Már csak az sem. Eddig, ha veszekedtünk is itt volt. Már veszekedés nélkül sincs. Szét ment a varázs. Vagy is, nem... a varázs meg van. Bucky nincs.

Wanda még mindig... bent van. Saját magába fordult, és bár Amandán bosszút állt... A testvérét sose kapja vissza. Én meg a múltamat nem.

-Meg kell ölnünk - suttogta Barnes.

-Nem, beszélnem kell vele - ráztam a fejem azonnal, megtörölve arcomat. -Meg kell találnom. Hát nem érted? -indultam el.

-Wanda meg fogja ölni! - kiáltott rám.

-Nem ölheti meg! Beszélnem kell vele - kutattam a Nő után.

-Blair. Hagyd Őket -ragadta meg a kezem.

-Nem hagyhatom! Amanda az egyetlen ember, aki tud mindent rólam! - rántottam ki a kezeim. -Tud a múltamról, tudja azt is, hányat pislogok egy percben, tudja mi mikor történt... -kapkodtam lábaimat, a férfi pedig feszülten lépkedett utánam.

-Mi is tuduk rólad mindent! -próbált vígasztalni.

-Nem. Oh hidd el, hogy nem. Amanda ismer engem. Ti nem. Amanda tudja, ki vagyok - hadartam. -A múltam összes pillanata nála van. Senki nem tudja biztosra. Se Wanda, se Te, se én... csak Amanda.  Csak az a hülye átkozott ribi! -forrongtam.

-Csak bajod esik, kérlek állj meg -kapott utánam.

-Tudnom kell. - szóltam rá hangosan, megfordulva.

-Miért nem elég, ami most van? Itt van mindened. A családod... minden!

-Nincs családom! -kiáltottam rá. -Barnes, nem tudom mikor van a születésnapom - mondtam ki ridegen, könnyes szemekkel.-Nem tudom, mikor van a születésnapom! A saját születésnapom! Nem tudom ki vagyok, Bucky értsd meg. Tudnom kell valamit. Valami kézzel fogható dolgot. Nem tudom, kik a szüleim, hogy van e testvérem! Hogy egyáltalán hogy a francba kerültem a kezei alá, hogy kerültem ellened... - soroltam erőszakosan. -Nem tudom a horoszkópom, nem tudom a kedvenc kajámat se!

-Van szülinapod. Február 26.

-Amikor Stark megtalált? Oh, tényleg? - löktem rajta egyet idegesen. -Nem kell, hogy támogass ebben. De ne hátráltass. Tudnom kell. Tudnom kell, hogy létezek. Hogy élek. Hogy vagyok valaki. Tudnom kell, ki vagyok.

Persze, nem tudtam meg. Semmit nem tudtam meg. Wanda könyörtelen kínzással vetett véget az Amanda ügynek minden időkre. Borzalmas volt. Minden ami nekem kellett egy óriási vértócsában hevert a földön.  Esélyem sem volt kérdezni. És többet nem is lesz. Soha, de soha többet. 

Blair Jhonson örökké egy lyuk marad.

Amint ezen elmélkedtem, a könyv csak fogyott, és fogyott... faltam az oldalakat, csak úgy.. de persze ahogy bedaráltam, úgy felejtettem is el az értelmét a könyvnek. Csak az járt a fejemben, hogy soha többet nem fogom megtudni, milyen is volt azelőtt.  Február 26 előtt.  A talán szülinapom előtt. Mielőtt Stark haza hozott volna. Mielőtt valahogy - nem tudom, hogyan - de megszöktem. Én, Blair Jhonson elszöktem.

Máig kevés rémlik abból a hétből. A folyamatos agybabráládnak idő kellett, mire kiszállt belőlem, a srácok többször is bemutatkoztak, hogy könnyebb legyen, Bruce vizsgált állandóan. De nem lett jobb. Nem jött vissza. És nem fog.

Már már befejeztem a könyvet, amikor az átjáró megnyílt előttem és Strange lépett át köpenyét igazgatva a szobám kopott parketta padlójára, Én pedig döbbenten kaptam fel a fejem.