𝐄𝐋𝐋𝐄𝐍𝐒𝐙𝐄𝐍𝐕 - 𝐦𝐚𝐫𝐯𝐞𝐥 𝐟𝐟

Strange, jóbarátunk

A létra utolsó fokain mászva kapaszkodtam görcsösen.

-Jól vagy? - kiáltottam hátra a nagy hangzavarban.

-Soha jobban - dünnyögte. 

-Jó - engedtem ki egy ideges sóhajt. -Sajnálom, hogy megbántottalak. 

-Miért érdekel - horkantott fel dühösen, Én pedig az utolsó fokon is felmászva kuporogtam be a helikopter belsejébe, azonnal a kezemet nyújtva Barnesnek, aki nem fogadta el azt, hanem szimplán csak bemászott.

-Megvagytok? - morrant fel az ismerős hang, Én pedig döbbenten kaptam fel a fejem.

-Na nem. Nem! - dühödött be Barnes.

-Strange! - böktük ki egyszerre, a férfi pedig a szemöldökét felhúzva nézett hátra ránk. 

-Honnan tud... -kezdtem.

-Mindent tudok - mondta.

-Ó igen, a mindent tudó. A tökéletes Stephen Strange. - morgott Barnes.

-Hagyd abba - szisszentem rá kínosan. 

- Tudjátok mit? Várj, lemászok. Én ezt nem vállalom be - indult meg, de azonnal megragadva karjait rántottam szinte magamra.

-Hagyd abba! -sikkantottam.

-Engedj el! Lemegyek! - próbálkozott.

-Barnes, nyughass. -szólt előről a mágus.

-Te nekem ne mond meg mit csináljak! -kiabált rá. -Mit meg nem adnék, hogy végre ne legyél az életemben!

-Bucky, épp megment minket! - harsantam rá. 

- Nem, kislány. Téged ment meg. Én csak jókor voltam jó helyen. - nézett rám dühösen. -Téged ment meg.

-Igen, mert tudja, hogy te túlélsz mindent, de Én nem! - meredtem rá.

-Oh, dehogynem Jhonson. Te talán egész életedben arra lettél edzve, hogy levadássz engem. Te nem félsz.  Hidd el, túlélted volna. -veszekedett velem.

-Barnes, kérlek hagyjuk abba - ragadtam meg arcát.

-Azért ment meg, mert azt várja, hogy majd este megköszönöd. - horkant rám.

-Kérlek, hagyd abba - könyörögtem.

-Nem hagyom abba. Tönkretett engem.

-Még is hogyan? - nevettem fel hisztérikusan, Ő pedig azonnal elhallgatva nézett a szemeimbe.

A francba.

Én voltam.

-Megjöttünk. - szólt Strange. - Kapaszkodjatok. Leszállunk - mondta, Én pedug meggyötörten meredtem Barnes szemeibe.

-Kérlek, hallgass meg! - futottam utána már a talajon. -Barnes állj meg! - kiabáltam.

-Megkeresem a többieket. - biccentett.

-Bucky, nem szeretem! - ragadtam meg a karját. -Tudtad, hogy lefeküdtem vele.

-Nem tudtam.

-De. A szülinapomon. A fejemhez vágtad. Amikor éjjel összekaptunk, miután haza értem. A szülinapomon! - ismételgettem magam.

-Nem mondtad, hogy Ő volt. -  nézett komoran a szemeimbe.

-Azt hittem tudtad! - szabadkoztam.

-Honnan tudnám?

-Mond, miért én magyarázkodom, amikor Te voltál, aki félrelépett? - kérdeztem szipogva.

-Te mondtad, Én nem tudok szeretni - vágta a fejemhez. -Bocs. Dolgom van. - rázta le karját, majd megfordulva hagyott is ott.

Strange mellém érve állt meg, rám se nézve.  Mindketten a távolodó dühös férfit néztük.

-Szóval tudja. - mondta komoran Strange.

-Tudja. - biccentettem szipogva.

-Sajnálom. - nézett felém.

-Honnan tudtad? - néztem fel rá.

-Benne volt a hírekben, hogy kiürült a torony. - mondta. -Felhívtam Starkot. Ő sem tudta hol vagytok, mivel már rég a reptéren kellett volna legyetek. Értetek ment, de nem voltatok sehol.

-Épp élet és halál között voltam. -mondtam.

-Látom.

-Szarul nézek ki?

-Kissé összevertnek. -finomított.

-Köszönöm -engedtem ki egy mély sóhajt, magamhoz ölelve.

-Ez a legkevesebb - nyomott egy puszit arcomra, majd Én átkarolva kezdtem el bicegni.

-Bocsánat Barnesért.

-Ugyan már.

-Nem, tényleg.

-Nagyfiú már,  tud magától is elnézést kérni ha akar.

-Gyűlöl téged.

-Összeszűrtem a levet élete talán egyetlen és legnagyobb szerelmével. Szép, hogy utál.

-Nem vagyok a szerelme.

-Bekattan tőled.  A szerelme vagy.

-Nem vagyok.

-Mondj amit akarsz. Elveszti a fejét ha rólad van szó.

-Hagyd abba. Ne kezd Te is - engedtem ki a beszúrt levegőt. -Nincs egy zsepid? - törölgettem kezemmel a rászaradt vért az arcomra.

-Sajnálom, nincs. 

-A francba -szisszegtem.

-Már közel vagyunk - mosolygott le ránk.

-Rendben - dünnyögtem a fájdalomtól. -Köszönöm. 

-Bármikor Jhonson.