Elkaplak ha elesel (Robby Keene ff.)

☆Bye, bye, Kyler!☆

- Khm, khm... - köhécselt Demetri mellettünk, mi meg zavartan elengedtük egymást a táncpartneremmel - Öhm... Nem szívesen zavarom meg ezt a romantikus kis pillanatotokat, de Miguelt elkapták valami seggarcok! Hannah, te tudsz karatézni, nem? - kényelmetlenül éreztem magam, amikor arra utalt, hogy van köztünk Elival valami. "Igen, szoros barátság"- de most nem ez volt a fontos.

- Öhh... Igazság szerint mióta Mr. Miyagi elhunyt, semmit sem gyakoroltam... 8 éves lehettem! - méltatlankodtam, a fiú arcát látva.

- Nem baj, az is valami! Segítségre van szüksége, az a lényeg! A fiú öltözőben vannak!

Azzal Demetri kihúzott a tornateremből minket, a helység felé irányítva.

- Erre gyertek! - kiáltotta, és futni kezdtünk.

- Állj! - szóltam, és behúztam őket egy fal mögé. Akkor jött ki a bizonyos banda az ajtón, röhögve. Dühösen fújtam ki a levegőmet, a futás miatt eleve felgyorsult légzésemet és indulataimat próbáltam nyugtatni.
"Kylerék. Ki más is lehetne?!"- fintorogtam magamban, majd befutottunk az öltözőbe.

Miguel ott feküdt, véres arccal, összegörnyedve. Térdeim megremegtek. Írtóztam a vértől, de most ez sem számít - mondtam magamnak. "A barátod segítségre szorul, cselekedj már..." - küldte az agyam a jelet a testemnek, de az alig moccant.

- Dem... Demetri, hozz gyorsan egy elsősegély dobozt! -adtam az utasítást alig hallhatóan, a fiú már szaladt is; én legugoltam a sebesült mellé.

Jelmeze átitatódott a vérrel, hasa, bordái és tájékán, homlokából erősen szivárgott egy csíkban a piros folyadék.

Nem tudtam mit csinálni, rettegtem a látványtól. "Lélegezni lélegzik..." - állapítottam meg felettébb okos módon. "Rendben, következő lépés..." - próbáltam összeszedni a gondolataimat - "Meg kell nézni, hogy eszméleténél van-e..."

- Miguel, hallassz...? - kérdeztem a sráctól szinte suttogva. "Mozogj már! Hangosan!" - sürgetett a hang. - Miguel, hallassz?! - kaptam észbe vállát rázva, de ügyeltem, hogy a feje ne mozogjon.

Egyik órán tanultunk elsősegély-nyújtást, próbáltam megtenni mindent, ameddig Demetri
vissza nem ér. Az első két feladatot, hogy megnézem, hogy lélegzik és eszméleténél van-e, már letudtam. "Egyenlőre nincs mit csinálni, ameddig nem jön nagyobb segítség."

Tehetetlenségemben Elira néztem, és éreztem, hogy könnybe lábbad a szemem. De most nem a boldogságtól, mint pár perce. Ezek az aggodalom cseppjei voltak. Sokkos pillanat volt számomra ez. Soha nem akartam ilyen helyzetbe kerülni, hogy kelljen segélyt használjak.

- Gyere, segíts levenni a ruháját - néztem a fiúra, aki legugollt, és felemelte Miguel fejét, ameddig
lehajtottam a csontvázas csuklyáját.

Felmértem a terepet. A rossz fényviszonyok miatt nem láttam sokat belőle, de a srác állapota eléggé súlyos volt.

Demetri harmarosan megérkezett, a dobozból oxigénes vizet, és vattát vettem ki, lassan letisztogatva az eszméletlen fiú arcát. A sebei nem voltak mélyek, de a feje semmiség volt ahhoz képest, ami a ruha alatt lehetett.

Nem sikerült megnéznünk, mert belépett Miguel senseie, aki a plakáton is szerepelt.

- Hazaviszem. - mondta rekedten, és
visszatettem a csuklyáját a fejére, a férfi pedig megemelte a fiút, és kivitte az öltözőből.

Felálltam a földről, és mostmár utat engedtem előtörő könnyeimnek. A fehér gi-m véres lett, de nem törődtem vele. Eli megölelt, és vállába fúrtam fejem, a göndör hajamat kezdte simogatni. Így álltunk mi így hárman,
mindenki a maga csendjében, amit csak a sírásom tört meg.