Elkaplak ha elesel (Robby Keene ff.)

♡Szobafogság♡

Hannah szemszöge:

Annyira jó érzés arra a gondolatra ébredni, hogy mellettem fekszik életem szerelme...

Ahogy ott feküdtem mellette, csak néztem az arcát, az álomba merült vonásait, amiket most először, tisztán láttam. A homlokára hullott néhány kócos tincs, és mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt.

Az egész reggelünk nyugodt és békés volt, mintha minden eddigi kételyem az éjszaka folyamán a világ fényébe oldódott volna.

Ez most már több volt annál, amit valaha is álmodtam. Nem egyetlen éjszaka volt, amit együtt töltöttünk. Valami sokkal mélyebb történt - egy új élet kezdete, egy olyan hazatérés, amiről azt hittem, nem valós, és csak a filmeken létezik. Azonban éreztem, hogy mindenem az övé lett az este, ahogyan ő is mindenét nekem adta.

Ránéztem, és csak mosolyogtam; el sem hittem, hogy tényleg én vagyok itt mellette, egy olyan szeretetben, ami kettőnké, és csakis a miénk. Egy olyan szeretetben, amit mi építettünk fel, közös erővel. Már nem rettegek, és egy cseppet sem vagyok összezavarodva. Mostmár tudom, hogy amíg itt vagyunk egymásnak, amíg ilyen mélyen ismerjük és elfogadjuk egymást, addig senki és semmi nem tud belerondítani ebbe a varázslatba.

Robby egyszer csak megmozdult, mintha megérezte volna a tekintetemet. Kicsit összeráncolta a szemöldökét, majd lassan kinyitotta a szemét, és álmos pillantása azonnal rám talált. Ahogy engem nézett, az a tipikus lassú, lágy mosoly szétterült az arcán, amitől megint feléledtek pillangóim. Nyújtózkodott egyet, és ahogy felém fordult, gyengéden megsimította az arcom vonalát.

- Jó reggelt, szerelmem... - mormolta halkan, rekedtes hangján, amitől újra azonnal megremegtem.

- Jó reggelt... - suttogtam vissza, és tartottam a szemkontaktusunkat. Olyan mély, olyan őszinte szeretettel nézett rám, amitől úgy éreztem, mintha minden pillanatban újra és újra beleszeretnék.

Csak feküdtünk egymás mellett, csendben, mintha minden szónál többet mondana ez az egyszerű közelség.

- Már régóta figyelsz, mi? - kérdezte játékos mosollyal.

- Talán - válaszoltam halkan és sejtelmesen, mire elkuncogtuk magunkat.

•••

Robby szemszöge:

Ma nagyon laza napunk volt - Mr. LaRusso lefújta az edzéseket, valami közbejött a munkahelyén. Hannah még semmit nem mesélt el nekem, viszont amikor délután hazajöttünk a dodzsóból, nyilvánvalóan elég feszült volt a légkör a szülei között. Remélem, azért minden megoldódik...

Éppen Hannah egyik képét néztem a házuk nappalijában, amikor kopogásra lettem figyelmes.

- Hannah, kopogott valaki! - próbáltam értesíteni a barátnőmet, aki éppen összepakolt néhány cuccot magának, hogy éjszaka ismét átjöhessen hozzám. - Hann! - kiáltottam, de nem kaptam választ.

Végül az ajtóhoz léptem, és kinyitottam. Arcom elkomorult. Az utálat eluralkodott rajtam, s meghallatszott hangomon, látszott testtartásomon is.

- Mit kerestek itt? - kérdeztem flegmán az előttem álló két sráctól.

- Nem verekedni jöttünk, csak... - kezdte Miguel, - Visszahoztunk valamit. - majd átnyujtotta Mr. Miyagi becsületrendjét.

- Annyira tudtam... - néztem a fiúkra bosszúsan, mire Sólyom csak megforgatta a szemét, Miguel pedig védekezésbe kezdett.

- Nekem semmi közöm ehhez, vagy a történtekhez... Nem mindenki seggfej. - próbálta mosni magát, de értettem a célzást, hogy társa a hibás.