Hannah LaRusso egy jó tanuló, nagyon okos, 16 éves lány. Karate kedvelő családban, középső gyerekként nőtt fel, ezért ikernővérével, Samanthával 8 éves korukig űzték a küzdősportot, ameddig szenszei-jük, Nariyoshi Kesuke Miyagi elhunyt. A lány élete...
- Hé! Sose száradok már meg, de ez a mai nap király volt! - jött be Hann a dodzsóba, mosolyogva.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Igen, és végül meglett! - válaszoltam. "Bár jópár esésünkbe, és rengeteg időbe telt, de meglett. Ezzel a lánnyal semmiségnek tűnt."
- Igen... Robby, hazavigyelek? - kérdezte aztán elpirulva.
- Öhm... Nem. Figyelj! Bocs ha bunkó voltam. Csak hát... Otthon zűrök vannak. Az anyám elhúzott és nem fizette a számlákat. - Tudtam, benne megbízhatok, de nem szeretném megterhelni a bajaimmal. Akkor leszek boldog, ha ő is az. - De holnap ismét?
- Igen, persze! - derült fel ismét az arca.
- Zsír. - mondtam, és megöleltem a lányt.
Hannah szemszöge:
Miután a fiú gördeszkájával lelépett, elgondolkodtam szavain: "Zűrök otthon? Erről miért nem beszélt sosem?"
- Szia apa! Volna egy perced?
- Persze, mi van? - kérdezte aggodalmasan.
- Ömmm... Mennyit tudsz Robby magánéletéről?
•••
Otthon letusoltam, és pizsamába öltözve csokis-banános palacsintákat kezdtem gyártani. Robby amikor legutóbb nálunk reggelizett, mondta, mennyire szereti. Neki készítettem, apa ugyanis elment érte. Jött a késztetés, hogy valamit csinálnom kell. Hamarosan megérkeztek, és a fiú nyakába ugrottam.
- Nem kellett volna, Hannah. - Suttogta. - Nélküled...
- Gyere, csináltam neked palacsintát! - ragadtam kézen, félbevágva, mert a szóáradatát nem a szüleim előtt akartam meghallgatni, jobb lett volna kettesben, de ez csak egy álomnak tűnt, úgyis lehetetlen. Aztán anya és apa megbeszélést tartottak, hogy hogyan tovább.
A jó illatokra a tesóim is megérkeztek, apa pedig továbbment, hogy megkérdezze a fiú apját, Johnnyt, lakhat-e nálunk Robby az anyukája távollétében. Nem hinném, hogy jól sült el, elég gondterhelt arccal érkezett vissza. Ettől függetlenül a vacsora jó hangulatban telt. Viszont az számomra kínos volt, hogy Sam állandóan minket nézett a fiúval. Szeme ide oda cikázott, s mikor Robby-t felhívtam a szobámba, ádázul mosolygott. Az asztal alatt megrúgtam.
- Aú! Hannah...
- Gyere, menjünk! - Intettem a fiúnak, Sambe folytva a szót egy gyilkos pillantással. Mikor felértünk Robby kidőlt az ágyamra. "Ezt a látványt meg tudnám szokni..."
- Finom volt a palacsinta, Hannah. Honnan tudtad, hogy éhes voltam?
- Először is, a fiúk mindig éhesek. Anthony mellett megtanultam. - kacagtam el magam. Ő is csatlakozott. - De amúgy megérzés.
