Elkaplak ha elesel (Robby Keene ff.)

♡A keréktechnika♡

Robby szemszöge:

Az ajtónk kattanására ébredtem. Egyedül voltam otthon, a kanapén aludtam.

- Gyere, hozd a cuccot és húzzunk! - szólt egy férfi. Megrettenten csúsztam le alvóhelyemről. "Betörtek volna?" - Nyomás, nem érünk rá!

Jeges rémület lett urrá rajtam, és csak az járt a fejemben, meg kell védenem magam. Lassan közelebb araszoltam. Aztán a megfelelő pillanatban habozás nélkül az egyik betörő mellkasába rúgtam, tiszta erőmből. A férfi nekiesett egy polcnak, aminek minden tartalma a fejébe esett. Bajtársa sikoltásai közepette felkapcsolta a lámpát. Ismerős hangja volt.

- Uramisten, Rick! - kiáltotta. Anya volt az. Értetlenül álltam ott. - Jól vagy?! Robby, neked meg mi bajod van?!

- Nekem mi bajom van?! Napok óta nem láttalak, azt hittem betörtek! - méltatlankodtam kétségbeesetten.

- Oké. Oké, oké, sajnálom. - mondta, közben próbálta magát lenyugatni hadonásszással. Egyik kezében valamit szorongatott - Csak néhány cuccért ugrottam be, mert őhh.. Rick elvisz Cabóba. - mondta anyám áhitatosan. Gyógyszer volt ott, a táskájába dobta.

- Cabó mellé.

- Oké.

- Várj, Mexikóba mész? - "Ahá"- val válaszolt. - És vele? De meddig?! Mert fizetnünk kell a lakbért és nekem nincsen... - de a szavamba vágott. Dühös voltam. Nem ez volt az első alkalom. Újabb pasi, újabb hitegetés.
Na meg a gyógyszerek. Itthon hagy pénz nélkül...

- Ezen ne görcsölj, mert Rick - bökött a pasasra - fizeti a hónapot, igaz?

- Megoldjuk! - mondta vigyorogva.

- Szuper. Ó, ez is kell. - Újabb gyógyszer is került.

- Mikor jössz vissza?

- Öhmm... Néhány nap?

- Másfél hét max.

- Igen. Szóval tiéd az egész lakás. Ne legyen nagy buliiiii! Holnap felhívlak, jó, szívem? - Megpuszilta a homlokom. - Szeretlek.

Azzal kiment. A férfi is indult utána. Ellenszenves volt. Rühelltem. Már most.

- Hé! Ha bántod, többet nem kelsz fel! - morogtam neki.

- Úúú. - Úgy csinált, mintha megijedt volna. Késztetést éreztem, hogy leüssem. De türtőztettem magam. Ez nem a Miyagi-Do elve, és lassan amúgy is indulnom kell a dodzsóba. Nem is tudtam, mit higgyek erről az egészről, muszáj volt levezetnem a dühömet valahogyan.

•••

Hannah szemszöge:

Reggel boldogan mentem edzésre. Nem tudom miért, de boldog voltam. Talán azért, mert felismertem az érzéseimet, és teljesen rendben volt minden a fejemben. Kiszálltam az autóból, és elhaladva a faragott "Miyagi-Do Karate" tábla mellett, beléptem az udvarra. Megcsendült a telóm. Moon hívott, felvettem.

- Sziaa, már vártam hogy hívj. Hiányzom? - kérdeztem mosolyogva.

- Nagyon. - szólt bele egy fiúhang a telefonba. Az arcom elkomorult. Sólyom beszélt. - Kérlek ne tedd le, Moon nem tudja, hogy felhívtalak.

- Mit akarsz? - kérdeztem flegmán, elment hirtelen a kedvem mindentől. Közel sem volt minden rendben mostmár. Sólyommal az ügyet próbáltam elfelejteni.

- Tudom hogy elszúrtam, hibáztam. Szeretném, ha minden a régi lenne.

- Jó, hát az nem olyan könnyű. - Nem voltam dühös, de nem adtam könnyen magam. És bár a fiú hiányzott, nem gondoltam, hogy ő is ennyire így érez.