Kisegér dabi x reader

22

Mintha az égen lennék. Mintha lebegnék. Körben néztem. Felhőket láttok, talaj nincs alattam. Lefelé nézve se láttam semmit csak halvány fényt.

-[NÉV]- Hallottam meg egy ismerős hangot. Jól tudtam hogy ki az. Gyorsan néztem fel rá és igen Toga volt az.
-Gyere [NÉV].- Intett a kezével hogy kövessem és ment egy irányba. Igazából ott csak még nagyobb fény volt.

-Várj Toga!- Mentem felé. Vagyis csak mentem volna ugyanis nem tudtam mozogni. Mintha egy láthatatlan lánc lenne a lábamon.-Várj Toga! Ne!Ne hagy itt!- Kiabáltam neki. Mire ezek a szavak elhagyták a szám eltűnt.

--------------------------------------------------------------

-Hé kislány!- Egy hangra ébredtem. Szóval ez az egész csak egy álom volt. A hang irányába néztem és egy bácsit láttam az ötvenes éveiben lehet. Lassan végig mértem rövid ősz haj, ezüst szemek.

-Hé furcsa bácsi.- Köszöntem neki. Bár egy dolog furcsáltam hogy, hogy nem fél tőlem? Vagy szól egy hősnek? Végül megkérdeztem tőle.- Miért nem fél tőlem?-

-Félni?- Húzta fel az egyik szemöldökét.

-Nem tudja ki vagyok?- Kérdeztem ismét tőle.

-Tudnom kéne?- Tette csípőre a kezét.
-Én csak egy kislányt látok két sír között. Amíg nem bántasz nincs okom félni.- Mosolygott el.

-Igaz.- Értettem vele egyet, közben fel kellttem. Készültem volna elmenni, de egy kérdés megfogalmazott bennem.

-Bácsi.- Fordultam vissza felé.- Maga tapasztalnak tűnik. Maga szerint mi az élet értelme?

-Az élet értelme?- Ismételte meg. Kicsit gondolkodod, de igazából egyből válaszolt. -Minden az öröm, az hogy süt a nap, hogy látsz valami szépet-

-Még a bánat is?- Szakítottam félbe.

-Igen még az.- Nézett rám kedvesen. -Igaz mindig nehéz túllépni bármin is, de az idő az ember legjobb barátja.

-Az idő? A seb nem tűnik el csak úgy néha még az idő se segít.- Kezdtem rá nézni szomorúan.

-Tudod ez az embertől is függ.

Döbbenten néztem rá. Igaza van.

-Igaz.- Értettem vele egyet.

-Részvétem. Ők a barátaid voltak?

Enyhén bólintottam.

-Értem. Sajnálom kislány. Még fiatal vagy biztos sok mindenen mentél keresztül.

-Amúgy maga mit keres itt?- Néztem rá szúrósan hiszen ez egy eldugott rész.

-Én csak elindultam sétálni és itt kötöttem ki.- Rántott vállat. -Aztán meglattalak téged és muszáj volt felébresztenem téged. Azt hittem valami bajod van. Bár ha nem is fizikailag lelkileg biztos.

-Okos a bácsi.- Forgattam meg a szemem.

-De ez normális, ha egy olyan embert veszítesz el akit szeretsz.- Mosolygott el halványan.

-Ön érzet már ilyent?- Kérdeztem meg félve.

-Igen. Néha még most is előjön.- Kalandozótt el a fejében.

-Bocsánat ha tolakodó voltam.- Kezdtem el nézni a földet.

-Semmi baj.- Rázta meg a fejét.

Halkan korgot a gyomrom, de ezt hallotta az előttem álló ember is.

-Szerintem menj haza enni. Meg biztos várnak otthon.- Emelte ezüst szemeit a tájra.

Én tettem amit mondott. Lassan megfordultam. Viszont azt meg akartam kérdezni hogy honnan tudja, hogy nem egyedül lakom.