Hogy is mondjam...

...hogy utállak?

Első fejezet – Hogy is mondjam, hogy utállak?

Ez az egész nem vallott Simonra. Tizenhét évet leélt úgy, hogy egy sejtje sem vágyott arra, hogy dolgozzon, egy porcikája sem sajgott azért könyörögve, hogy mozogjon már, elvolt ő azzal a tudattal, hogy nyáron teng-leng, és egyik helyről fekszik a másikra.

Ez lett volna az a pillanat, amit az ikertestvére, Ádám, mindig ígérgetett, hogy majd egyszer megjön az életkedve?

Nem. Simon csak meg akart nyerni egy fogadást – és ehhez drasztikus lépéseket is hajlandó volt megtenni. Már fél hétkor felkelt. Kihagyta a reggelit, hogy időt spóroljon. És ami a legfontosabb, még előző este kivette a biciklit a tárolóból, hogy most a Vágó család egy tagját se – de különösen Ármint ne – ébressze fel a kulcskereséssel és a nyikorgó ajtóval.

Ő fog először beérni a bisztróba. Ez nem is kérdés.

Simon halkan osont le a lépcsőn. Felkapta a cipőjét és a táskáját, majd amilyen hangtalanul csak tudta, elfordította a kilincset, de már a küszöbön megtorpant. Pár másodpercig figyelte a gyepen lévő fiút, amint lenyújtja a karját, majd inkább az ég felé emelte a tekintetét.

– Szia – lökte oda Simon amolyan „kösz, hogy felvettetek dolgozni, és a nyaralótokban lakhatok két és fél hónapig" udvariasságból.

Ármin hátrakapta a fejét, és biccentett egyet.

Luxus lenne köszönni? – morogta magában Simon, de aztán jobban szemügyre vette a fiút, ahogy a biciklihez sétált.

Ármin kifulladva szuszogott, megizzadt hátára helyenként rátapadt a szürke trikója. Piszkosszőke tincseit egy vékony hajpánt tartotta távol a kipirult arcától, amire Simon biztosan tett volna valami megjegyzést, ha nem féltette volna az állását.

Szóval futni volt – állapította meg. Azt már meg sem merte tippelni, Ármin mikor kelhetett, inkább csak felpöccintette a lábával a bicikli kitámasztóját.

– Te hagytad kint éjszakára a biciklit? – fordult felé Ármin.

– Aham. – Simon még nem ült fel rá. Az elmúlt egy hét alatt, mióta ideiglenesen leköltözött a Balatonra, és dolgozni kezdett, Ármin sosem szólt hozzá önszántából, legfeljebb akkor, ha valamelyik asztalt le kellett takarítani. – Miért?

– Csak legközelebb zárd be – húzta le Ármin a fejéről a nevetséges hajpántját, és az ujjaival átfésülte a tincseit. – Volt már olyan, hogy valami részeg hülye meglátta, és ezzel akart hazajutni.

Simon rálesett a vázon húzódó apró karcolásokra és lepattogzott festékre.

– Te voltál az a részeg hülye? – szuszogott fel.

Ármin összehúzta a szemöldökét. Simon nem tudta, hogy azért olyan a fiú arca, mintha egy hete megromlott tejet tartana a szájában, mert ellenére van, ha öt szónál többet szólnak egymáshoz, vagy, mert egyszerűen nincs belekódolva a humorérzék.

– Nem – mondta végül.

– Csak mert ez a te régi biciklid, és azt hittem... – kezdte Simon, de abbahagyta a beszédet, amint megfeszültek a gerince mentén az izmok. Nem. Nem azért jött el egészen idáig, hogy ezt újra végigcsinálja. – Hagyjuk.

Ármin tekintete pár másodpercig Simonon ragadt, aztán biccentett egyet.

– Oké. Akkor nem tartalak fel.

Simonnak csak ennyi kellett, hogy újra erőre kapjon – hisz itt volt a fogadás! Kinyitotta a kaput, kitolta rajta a biciklit, és fel is pattant rá. De alig tekert néhány métert, Ármin utána szólt: