Hogy is mondjam...

...hogy kell egy terv?

Hetedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy kell egy terv?

Az univerzum és Simon nem ápoltak jó viszonyt. Egy olyan kötélhúzásra hasonlított a kapcsolatuk, ahol az egyik fél jóval erősebb, de a másik mindig felkel, és új menetet követel.

Ez történt akkor is, amikor Simon nyolcadikban egy rajztagozatos gimnáziumba jelentkezett, de nem vették fel – semmi gond, leporolta magát, és középiskolában rajzot vett fel fakultációnak.

Vagy akkor, amikor megtalálta a tökéletes hajhosszt, és a nagymamája elmondta, hogy ez túl lányos – nem probléma, Simon leborotválta a haját. Kár, hogy utána megkapta, így kész férfi lett belőle, amitől úgy érezte, túl szűk a bőre, mintha nem rá szabták volna.

Aztán itt volt persze ez a pillanat is. Amikor mocorgott a mellkasában az izgatottság, az elhatározás, hogy addig edz, amíg jól tud röplabdázni, majd Ármin közölte, hogy talált valakit a helyére.

– Micsoda? – húzta össze Simon a szemöldökét. – Kit találtál?

Ármin felszedte az utolsó két koszos tálat az asztalról, de még nem indult meg a konyha felé.

– Balázs haverja, Farkas mégis ráér – vont vállat. – De kösz az eddigi segítséget.

Simon úgy érezte, a légcsövét végigkarcolja a klímától hűvös levegő, amikor mélyet lélegzett. A hideg lassan átkúszott a teste más pontjaira is: a bőrén futkorászott, és beléfagyasztotta a szót – pedig tudta, hogy mondania kéne valamit, mielőtt Ármin megunja a hallgatását.

– Mondanám, hogy szívesen, de utáltam minden percét – bökte ki végül.

Ármin szemhéja megereszkedett.

– Akkor csak hogy tisztázzuk, így nem tartozom neked semmivel.

Simon röviden bólintott egyet. Nem érdekelte, hogy Ármin nem késik el direkt egyik nap a kedvéért, az agya teljesen máson kattogott.

Ez nem olyan volt, mint a korábbi pofára esései. Azoknál nem számított, hogyha az univerzum azután is kigáncsolta, hogy újra felállt, mert csak a saját dolgát nehezítette, de itt figyelembe kellett vennie Ármint. Nem erősködhetett, hogy induljon el inkább vele, nem akkor, amikor Ármin az új csapattársával garantáltan nyer.

– Ja, oké. – Simon pislogott párat, hogy kiszakadhasson a gondolatai közül.

– És te miről akartál beszélni? – húzta össze Ármin a szemöldökét.

Simon felszuszogott. Úgy sejtette, a „menjünk el este futni" most nem állná meg válaszként a helyét.

– Találkoztam Feri fiával – rögtönzött. – És el akartam mondani, hogy mélyen elítélem, amiért múltkor beszélgettél vele.

Ármin megingatta a fejét, ahogy kikerülte Simont, és elindult a konyhába.

– Szerencsére nem adok sokat a véleményedre – szólt hátra.

Simon a szemét forgatva a nyomába lendült.

– Pedig akkor sokkal jobban öltözködnél!

Ármin nem méltatta válaszra, lerakta a mosogatnivalót, és ment is a dolgára. Simon kedvetlenül vette fel a szivacsot, a mérgeshangyák pedig ellepték a mellkasát, apró lyukat rágva belé. Alig fogott bele a tányérok sikálásába, felbugyogott benne az elégedetlenség és a csalódottság.

Nem akarta feladni a röplabdát. Már feladta a rajzolást, a zöldségpucolást, a mosogatást, és persze egy újabb dolog nem oszt, nem szoroz, de vészesen fogyatkoztak a dolgok, amikben jó lehetett.