Hogy is mondjam...

...hogy ez életem legrosszabb szülinapja?

Huszonkettedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy ez életem legrosszabb szülinapja?

– Felmondasz? – kérdezte Döme.

A hangja visszhangzott Simon fejében. Tudta, hogy pörögnek a másodpercek, és mondania kéne valamit, de a nyelvére ólomsúly nehezedett, szája nem mozdult. Bőrén mérgeshangyák kolóniái tolongtak, mindene égett, és a tűz csak terjedt tovább a mellkasába, a légcsövébe, mindenhova.

– Fel.

Simon hátrált egy lépést. Tekintetét Dömére szegezte, bár a férfi körvonala elmosódott, vonásait homályosan látta – azt bezzeg tisztán, hogy Feri elégedetten hátradől.

Újabb maró szavak bugyogtak fel benne, de visszanyelte őket. El kellett tűnnie innen, mielőtt tovább rontja a dolgokat.

– Köszönöm a lehetőséget – folytatta, ahogy hátrált egy lépést. – Hazamegyek összepakolni. Nem... nem leszek már a terhetekre.

Valaki átvette Simon teste felett az irányítást. Valaki megmozdította a lábát, amíg a szülei asztalához nem ért. Valaki zsebre vágta az asztalon lévő telefonját, és motyogott valamit arról, hogy hazamegy velük, csak összepakol. Valaki elindult a nyaraló felé, és ez biztosan nem ő volt, mert ő figyelt volna arra, hogy Döme még beszél hozzá, és hogy Ármin a nyomába lendül.

Ő veszekedett volna, hogy elmondja Ferinek, ezt nem teheti meg Dömével. Ő nem érezte volna azt, hogy a belseje kiürül, és nem hall, nem lát. Ő ennél harciasabb volt, dühösebb, és jobban kiállt magáért.

De ahogy menetelt, és egyre inkább elért hozzá a cipőtalp súrolódásának hangja meg a kapkodó lélegzetvétele, csak arra tudott gondolni, hogy nem is baj, hogy valaki átvette az irányítást. Kellett valaki, aki diktálta, hogy mit csináljon és mit mondjon, mert ha ő irányított, akkor minden lángra kapott körülötte.

– Állj már meg! – kiabált utána Ármin, amikor az utca végére értek.

Simon lelassított, összefonta a tarkóján az ujjait. Tenyere erősen préselődött a fejére, pedig így is szétfeszítette a nyomás, a szégyenérzet, a düh, az elkeseredettség. Kételkedett benne, hogy tud összefüggő mondatokat alkotni, de azért ránézett Árminra, amikor a fiú megtorpant előtte.

– Mi történt? – Ármin úgy fürkészte az arcát, mint Simon az övét. Magukba itták egymás vonásait, mintha azok többet megmagyarázhatnának, mint a szavak. – Feri bántott?

Simon megrázta a fejét. Időt kellett nyernie. Honnan tudhatta volna, hogy helyes döntés-e beszámolni a történtekről? Honnan tudhatta volna, hogy nem ront-e tovább ezzel a helyzeten ahelyett, hogy adott volna Dömének egy esélyt arra, hogy átgondolja, biztos Ferinek akar-e dolgozni?

– Miért nem mondtad el, hogy Feri megveszi a bisztrót? – kerülte ki a kérdést.

Ármin összehúzta a szemöldökét, válla megereszkedett. Visszapillantott a Kék sarok felé, kezét csípőre tette, amint lehajtotta a fejét.

– Sokáig nem volt biztos – vont sután vállat. – Apa rengeteget gondolkozott rajta. Amikor eldöntötte, még nem voltunk ilyen jóban, és aztán... nem tudom. Nem volt jó pillanat.

– Két és fél hónap alatt kellett lennie legalább egy jó pillanatnak – szuszogott fel Simon, ahogy az ég felé pillantott.

Ármin közel lépett, amíg Simonnak nem volt más lehetősége, mint szemtől szembe nézni vele.

– Min változtatott volna ez mégis?

– Mindenen – tárta szét Simon a karját. – Ha tudom, akkor nem beszélek így vele, és egészen máshogy kezelem ezt az egészet!