Hogy is mondjam...

...hogy magamat sem értem?

Hatodik fejezet – Hogy is mondjam, hogy magamat se értem?

– Újra.

Simon kifulladva fékezett le Ármin előtt a focipályán. Ujjai megszorultak a röplabdán, görcsben álló vádlija szünetért könyörgött.

– Szerintem már megtanultam szerválni – törölte le a homlokáról az izzadtságot.

Ármin felnézett a telefonjából.

– Újra.

Simon felszuszogott, rá kellett harapnia az alsó ajkára, mielőtt kicsúszhatott volna belőle, hogy ő könnyen beszél úgy, hogy csak ül, és nem csinál semmit. Nem hitte, hogy a karjában van annyi erő, hogy még egyszer feldobja a labdát, elüsse és utána fusson, de nem vitatkozott tovább.

Feldobta a labdát. Elütötte. Utána futott. Aztán visszakocogott Ármin mellé, eltűrte, hogy rá se néz, csak azt mondja, hogy „újra", és ismét elvégezte a gyakorlatot.

Majd újra. Újra. És újra.

Simon tudta ám, hogy ez az egész a sors bosszúja. Tudta akkor is, amikor Balázs horkolni kezdett éjszaka, és különösképp akkor, amikor Simon lement, hogy a nappaliban aludjon, de Döme már a kanapén szunyókált. Azt már túlzásnak találta, hogy Ármin felkeltette hajnali ötkor, ez a katonai kiképzéshez hasonlító edzés pedig egyenesen kínzás volt.

De azért tűrte – egészen addig, amíg ismét meg nem állt Ármin mellett.

– Újra – mormolta a fiú.

Simon megingatta a fejét. Úgy érezte, az idegszálain tücskök ciripelnek.

– Nem is nézed, hogy mit csinálok – biccentett a telefon felé.

– Ne haragudj – lesett fel Ármin –, elfelejtettem, hogy te ahhoz vagy szokva, hogy még akkor is figyelj másokat, ha ehhez egy bokorban kell bujkálnod.

Simon ledobta a fűre a röplabdát.

– Már bocsánatot kértem, nem? – tárta szét a karját.

Valójában nem. Tegnap este óta ez volt az első hosszabb beszélgetésük, de Simon szerint a tettek mindig többet értek, mint a szavak, és az, hogy eddig szó nélkül tűrte Ármin kínzását, túltett egy bocsánatkérésen.

– Szerintem rosszul emlékszel – rántotta meg a vállát Ármin. – De hé, lehet, csak napszúrást kaptál, és...

– Jézusom – sóhajtott fel Simon. – Tudod mit, inkább folytatom az edzést.

Azzal Simon felkapta a labdát, feldobta és elütötte. Inkább elviselte az égő tüdejét futás közben, minthogy azt kelljen hallgatnia, ahogy Ármin ellene fordítja a saját fegyverét.

Eltelt közel tíz perc, és Simon csak szervált, szervált és szervált. Bőrét csípte a labda, combja zsibbadt, tarkóján lassan csordogáltak le a verejtékcseppek. Ármin végig a telefonját bújta, akkor nézett fel először, amikor Simon leroskadt mellé, és megdörzsölte a mellkasát.

– Tudom – mondta két mély lélegzetvétel között. – Újra. Mindjárt, csak megpihenek.

Ármin összehúzta a szemöldökét egy pillanatra, és elkapta a tekintetét. Simon azt hitte, a fiú végre felfogta, hogy eleget büntette őt, de ehelyett megint pödörni kezdte a telefonját.

– Pont olyan vagy, mint a tesi tanárom – közölte Simon. – Ő is csak dirigál, és telefonozik.

Ármin lapos pillantást vetett rá, és a táskájába csúsztatta a mobilját. Kivette a kulacsát, ivott belőle egy kortyot, és Simon már épp tett is volna rá egy megjegyzést, hogy biztos nagyon elfáradt a nagy semmittevésben, de aztán Ármin megszólalt: