Hogy is mondjam...

...hogy szeretlek?

Huszonötödik fejezet – Hogy is mondjam, hogy szeretlek?

Ez az egész nem vallott Simonra. Tizennyolc évet leélt úgy, hogy egy sejtje sem vágyott arra, ő fusson valaki után, egy porcikája sem sajgott azért könyörögve, hogy beismerje, mennyire felemészti a törődés, az aggódás és a szeretet.

Ez lett volna az a pillanat, amit Ádám mindig ígérgetett, hogy majd egyszer megkomolyodik?

Igen. Lehet. Simon attól félt, hogy nagyon is eljött ez a pillanat, mert nem számított, hányan gratuláltak az eredményhirdetés alatt, és hogy az Erikék nyaralójáig vezető úton hány biztató magyarázattal álltak elő a barátai arról, hogy mi történhetett, Simon nem nyugodott meg.

Percről percre jobban bánta, hogy nem ment Ármin után, pedig Nándiék erősen ügyködtek azon, hogy eltereljék a figyelmét. Simon is minden eszközt bevetett, még a dohányzóasztalról is felvett egy régi újságot, hogy rejtvényt fejtsen – ezzel nem boldogult túl jól, szóval inkább rajzolgatni kezdett az üres területre.

Ugyanazokat a vonalat húzta meg, mint mindig. És a vonal most nem lett olyan ronda, mint általában.

Lehet, amiatt, hogy az idegességtől nem tudott odafigyelni a hibákra, vagy talán Nándi miatt nem hallotta meg a benne mocorgó kételkedést.

– Gyakoroltad nyáron az akt képek rajzolását? – dőlt előre a fotelben a fiú vigyorogva, amikor látta, hogy Simon belemélyed a rajzolásba.

Simon lapos pillantást vetett rá.

– Szeretnéd tudni, mi?

Nándi felnevetett, de Simon csak a kezdetleges rajzát tudta nézni. Az aligátorban nem talált semmi kivetnivalót, a rajta gördeszkázó figurának kissé túl hosszú lett a karja, de Simon mégsem akarta kitépni a lapot az újságból, hogy összegyűrhesse. Inkább folytatta az árnyékolást.

Nem baj, hogy nem lett tökéletes. Majd tökéletes lesz legközelebb, azután, vagy a rákövetkező alkalommal. Most bőven elég volt, hogy az ismerős mozdulatok elültették benne a nyugalom szikráját.

– Ez nem volt egy egyértelmű nem – jegyezte meg Nándi.

Simon elégedetlenül csettintett a nyelvével, de mielőtt kitalálhatott volna valami éles visszaszólást, Lili nagy lendülettel feljebb ült a kanapén.

– Tudom már, miről beszélgessünk! Elmesélem, mi történt Kendével.

Simon egyből letette maga mellé az újságot és a tollat.

– Már ideje lenne!

A nagy sztorizgatás előtt azért Simon vetett egy utolsó pillantást Erikre, aki a földön ücsörgött, fejét Nándi ölébe hajtva. A fiú tehetetlenül összepréselte az ajkát, a mosolya valami olyasmit üzent, hogy „majd szólok, ha írt", szóval Simon sóhajtva megtámaszkodott a kanapé háttámláján.

Telefon híján csak a többiekre támaszkodhatott, ha el akarta érni Ármint, és bár Erik magára vállalta a nemes feladatot, hogy írjon neki és megpróbálja felhívni, eddig még nem kaptak választ.

– Na. – Simon megdörzsölte a halántékát, hátha jobban tud koncentrálni. – Mesélj. Mennyire kell hétfőn megvernem Kendét?

– Tudod, hogy már pénteken visszamegyünk a suliba, ugye? – billentette oldalra a fejét Ádám.

Simon felnyögött.

– Ha eddig volt életkedvem, most az utolsó csepp is elpárolgott, köszi!

Ádám felnevetett, ahogy megveregette a vállát.