Hogy is mondjam...

...hogy ez nem megy?

Harmadik fejezet – Hogy is mondjam, hogy ez nem megy?

Simon ugyanazt a vonalat húzta meg, amit mindig. És a vonal ugyanolyan ronda lett, mint mindig.

Lap kitép. Összegyűr. Kukába hajít. Mellé ment. Tipikus.

Simon megtornáztatta az ujjait, mintha azok lettek volna a hibásak a félresikerült rajzaiért, aztán újra nekifogott.

A ceruza most könnyedebben haladt a papíron. A vonal sem görbült olyan csúnyán, mint szokott. Egészen kezdett arra az aligátorra hasonlítani, ami ott pihent Simon alkarján is.

Simon felemelte a kezét. Elemezte egy keveset a rajz kezdetét, és úgy ítélte, ezt a lapot még nem kell kitépnie. Persze korántsem volt olyan jó, mint a tetoválása, de azt még márciusban csinálta, és akkor dolgozott először stick-and-poke módszerrel igazi bőrön. A szűz kéz szerencséje – ezt már csak onnan is tudta, hogy amikor Ádámon volt a sor, hogy megkapja a közös tetoválásukat, akkor Simon elrontotta az övét.

Nem vészesen, Ádámnak tetszett, bár Ádámnak még az is tetszett, ha Simon rátüsszentett egy papírlapra. Csak épp annyira rontotta el, hogy a tetováláson lévő figura, aki egy aligátort használt gördeszkának, inkább hülyén nézett ki, mintsem viccesen.

Simon újból megtornáztatta az ujjait, és folytatta a rajzolást. A vonal szépen nőtt, az aligátornak már szája is lett, a feje jó méretűre sikerült, és... Kitört a ceruza hegye.

– Akkor baszd meg! – Simon már nem is fáradt a lap kitépésével, inkább csak ledobta az ágy mellé a füzetet a ceruzával együtt.

A hátára fordult, és a fejére húzta a takaróját. Hülyeség volt újra megpróbálnia. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, márpedig ez nem megy, és ezt nem csak Simon gondolta így.

Mielőtt nagyon elszabadulhattak volna Simon gondolatai, a telefonja megrezzent a párnája alatt. Mély levegőt véve benyúlt érte, szemét összehúzta, amikor a képernyőn felvillant egy értesítés:

Vágó Ármin megosztott egy hivatkozást.

– Ez nem normális – mormolta Simon, ahogy a telefonja órájára lesett. 5:32.

Persze ő is ébren volt, de az más. Ő csak nem bírt aludni, mert az éjszakai viharba folyton beleremegett az ablaka.

Simon belépett a beszélgetésbe, és rákattintott a linkre, amit Ármin küldött.

„SIÓFOK – AMATŐR STRANDRÖPLABDA BAJNOKSÁG" – A hatalmas, piros betűk bántották a szemét, de nem annyira, hogy ne bosszankodjon egy kicsit magában, amiért Ármin nem tudott hozzájuk közelebb, mondjuk az északi parton találni egy versenyt.

Simon lejjebb görgetett, de csak a fontos infókon akadt meg a szeme:

„A bajnokság ideje: augusztus 23-25, rossz időjárás esetén 28-30."

Simon tovább tekert. Ami igazán érdekelte, az a nyeremény volt. Tudnia kellett, miért olyan fontos Árminnak ez a verseny – elvégre úgy tartja a mondás, hogy tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet.

„Az idei női és férfi kategória nyertes csapatai egy-egy huszonötezer forint értékű Decathlon utalványban részesülnek" – írta a bejegyzés.

Simon felszuszogott. Részben azért, mert utálta, ha csak női és férfi kategóriákat látott, semmi vegyes, semmi egyéb opciót, másrészt pedig mert fogalma sem volt, mire kellhet annyira Árminnak egy ilyen utalvány.

Az ajtó megnyikordult.

– Remek, ébren vagy – szólalt meg Ármin.

Simon lehúzta a fejéről a takarót, és úgy ült fel, mintha az ágy égetné a hátát.