Hogy is mondjam...

...hogy nyertem?

Tizenhetedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy nyertem?

Simon félálmában az oldalára fordult. Ilyenkor máshogy működött az agya. Néha egyszerre rohanták le a gondolatai, mint ezer kiskatona, akik dárdákat hajítanak felé, amíg nyöszörögve fel nem kelt, hogy elkezdje a napját, néha pedig lassan merészkedtek elő, percről percre.

Most így ébredt.

Vett egy mély levegőt, megérezte Ármin bambuszos tusfürdőjének az illatát.

Kinyúlt, hogy ledobja magáról a takarót, keze a fiú hátának ütközött.

Kinyitotta a szemét, pillantása elidőzött a homokszínű tincseken.

Szerette volna végigfuttatni az ujjait a fürtök között. Úgy, ahogy előző este a parton; az előszobában, amikor végre hazaértek; a fürdőben, miután Ármin hajat, ő pedig fogat mosott, és vízben állt a padló, mert még addig sem szakadtak el egymástól, hogy elzárják a csapot.

Végül nem nyúlt ki felé. Szerette volna, mert a bőre égett, és a tüdejébe alig találta meg a levegő az utat, de nem tette. Ármin kikötötte, hogy amint felébreszti egy hülyeségével vagy a horkolásával, mehet vissza a saját szobájába aludni.

Máskor Simon már a telefonján lógott volna, de most túl sok minden lekötötte a figyelmét.

Az apró anyajegyek Ármin hátán, amiket ha összekötött volna, biztos talál bennük egy sajátos csillagképet.

Az, ahogy a fiú nyugtalanul szuszogott, mintha bármelyik pillanatban felébredhetne egy rossz álomból.

A szobája. Simon először járt itt, és bár nem tudta, neki hogy nézne ki a szobája, ha lett volna egy nyaralójuk, de egészen biztosan nem így. Ő nem elégedett volna meg a fehér lambériával és a kék falakkal, mert úgy érezte, mintha egy hajó fedélzetén lenne. Nem tolta volna az ablak alá az ágyat, mert így túl kevés hely maradt a ruhásszekrénynek. Nem hagyott volna mindent ilyen csupaszon, ő képeket, posztereket ragasztott volna fel.

De azért élvezte, hogy beleláthat Ármin életébe. Egészen addig, amíg a földre hányt farmernadrágjában megrezzent a telefonja. Lehajolt, kihalászta a zsebből a mobilt, aztán összehúzott szemmel leolvasta az órát: 8:36.

Még volt egy kis idejük, mielőtt be kellett érniük a bisztróba, szóval Ármin ébresztgetése helyett belépett az üzenetei közé.

„Nem jöttök?" – írta Kata előző este.

Majd tíz perc múlva:

„Hahó??"

Aztán fél órával később:

„Remélem, nem öltétek meg egymást Árminnal. Hívj, ha kellenek a kulcsok, de amúgy lefekszem aludni."

Simon elnyomott egy mosolyt, gyorsan visszaírt, aztán megnyitotta a barátaival a csoportos beszélgetést. Jócskán vissza kellett tekernie, mire megtalálta, hol maradt le legutóbb. Nem olvasott el mindent, főleg, hogy a többiek a következő találkozót szervezték egy csúszdaparkba.

Bár eddig viccelt, amikor számon kérte őket, miért találkoznak nélküle, most valami összerándult a belsejében. Valami, ami elhitette vele, hogy egy csendesebb pillanatban egyikük majd megszólal, és azt mondja: szóval Simon elég fura volt a múltkor, nem? Valami, ami meggyőzte, hogy az élet nélküle is megy tovább, és talán még jobban, nyugodtabban.

Jó. Kit érdekelt? Simont nem, az biztos, összerándulás ide-oda. Nélkülük is ment tovább az élet, ő is tudott magának programokat szervezni, célokat kitűzni.