Hogy is mondjam...

...hogy baszd meg magad?

Huszonegyedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy baszd meg magad?

Simon a kék-fehér kockás szalvétába csomagolt evőeszközöket nézte. Volt kés, volt kanál, de villa már nem. Valaki hibázott, amikor összekészítette.

Talán Kata, mert az ő gondolatai mindig elkalandoztak.

Talán Döme, mert már akkor fáradtnak tűnt, amikor Simon leült a családjával az egyik asztalhoz, és kijött bemutatkozni.

Talán Ármin, mert hiába ragaszkodtak hozzá, hogy üljön le velük enni, vagy legalább menjen haza pihenni, beállt dolgozni.

Igazából teljesen mindegy volt, hogy ki hibázott. Plusz egy villát bármikor lehetett kérni, de Simon hibáit nem lehetett ilyen egyszerűen kijavítani.

Nem hozhatta helyre, hogy nem jutottak be az elődöntőbe. Nem hozhatta helyre, hogy cserben hagyta Ármint. Nem hozhatta helyre, hogy elrontotta Ádám szülinapját, amiért miatta veszekedett a szüleikkel. Nem hozhatott helyre semmit, mert pontosan nem is tudta, hol hibázott, mit csinált – csak önmaga volt, és ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy körülötte minden lángra kapjon.

– Simon – integetett az anyukája az asztal túlsó végéből. – Sikerült már választani?

Simon megingatta a fejét. Gondolni sem tudott arra, hogy egyen.

– Most nem vagyok éhes.

– Kisfiam, ilyet nem játszunk. – Az apukája kihúzta magát, mintha Simon megint nyolc éves lenne, és vacsoránál vitatkoznának, hogy egye meg végre a kelbimbót.

Simon az ég felé emelte a tekintetét, ahogy lejjebb csúszott a székében. Szúrta a bőrét a becenév, de annyira mégsem volt szadista, hogy ezt a napot tovább rontsa egy kellemetlen előbújással. Inkább csak felsóhajtott.

– Majd eszek, ha hazaértem.

– De ne a müzlidet edd – kérte az anyukája.

Simon gyomra összerándult, ahogy bevillantak neki az emlékképek. Az, ahogy Ármin megkóstolja a müzlit. Ahogy mosolyog, próbálja visszafojtani a nevetését, de elárulja magát a nevetőráncaival. Ujjainak finom cirógatása, forró ajka, halk hangja.

El sem tudta képzelni, hogy Ármin megint így viselkedjen.

– Nem fogok – dörzsölte meg az arcát.

Inkább kidobja a müzlit, amint hazaér.

– Jól van. – Az anyukája sóhaját egy izgatott mosoly váltotta fel, ahogy a táskájához nyúlt. – Na, úgy hallottam, van itt két szülinapos fiú!

Simon felnyögött, de egyből megköszörülte a torkát, amikor Ádám finoman megrúgta az asztal alatt. Persze, igaza volt – örülnie kellett volna, hogy a szülei eljöttek, készültek a szülinapjukra, de nem tudott lélekben itt lenni.

Alig rántotta vissza egy-egy mozzanat a valóságba. Ha fiúnak hívták. Ha Ádám a vállát vakarászta. Ha megérezte Ármin illatát, ahogy az asztalok között mászkált.

Egyébként még mindig ott ült a kocsiban, még mindig hallotta, ahogy Ármin azt mondja, hiba volt megkérnie, hogy induljon vele a versenyen, még mindig kényszeredetten nevetett a szülei viccein a visszafelé tartó úton, hogy úgy tegyen, mintha semmi baj nem lenne.

– Ha elkezdtek énekelni... – ingatta Simon a fejét.

– Reggel már énekeltek a kocsiban – nyugtatta meg Ádám. – Szóval megúsztad.

Simon magára erőltetett egy mosolyt. Meg akarta kérdezni, hogy a veszekedés után énekeltek-e, tudni akarta, hogy min kaptak össze, a legutolsó apró részletet is magába akarta szívni, hogy kiderítse, Ádám miért haragudott rá.