Hogy is mondjam...

...hogy féltékeny vagyok?

Tizedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy féltékeny vagyok?

– Azért fontolóba vettük, hogy lehet, egy közepesen szar banda csak elijeszti a vendégeket, és nem bevonzza őket? – kérdezte Simon, ahogy a bisztró falára akasztott táblát nézegette.

„Július 9. – Élőzene 19:00-től! Fellépnek: A Rozsomakik" – Simon nem tudott dönteni, hogy az együttes neve vagy Ármin gyerekes, nyomtatott nagybetűi a nevetségesebbek.

– Ezt Kata előtt ne annyira emlegesd – köszörülte meg Ármin a torkát.

Simon oldalra lesett rá.

– Miért?

Ármin a kötényébe törölte a krétás kezét. A hirdetést már akkor felírták, amikor a bográcsozást követő napon visszajöttek dolgozni, de a fiú most ragaszkodott hozzá, hogy hangjegyeket rajzoljon mellé.

Simon nem igazán értette, hogy néhány hangjegy, vagy egy rossz koncert miért segítene behozni az áramszünet miatt kiesett bevételt, de nem kötekedett – nem ma, amikor próbanapon volt.

– Mert ők Kata barátai – mondta végül Ármin.

– Ó – húzta el Simon a száját. – Ismered őket?

– Nagyjából – vont vállat Ármin. – Tavaly is felléptek.

Simon a fiú felé fordult.

– És jók voltak?

Ármin körbenézett, mintha attól félne, hogy Kata előugrik valahonnan, aztán közelebb hajolt Simonhoz.

– Nem.

Simon ajkára vigyor kúszott. Élvezte ezt. Ármin leheletét a nyakán, hogy centikre volt egymástól a könyökük, de így is érezte a bőréből sugárzó hőt. A bográcsozás óta mintha kimondatlan fegyverszünetet kötöttek volna – a beszólások persze nem maradtak el, de Simon kezdte elfelejteni, miért is utálta úgy Ármint.

– Megjöttünk!

Kata hangjára Simon és Ármin egyszerre fordultak meg. A lány mögött hárman battyogtak fel a bisztró teraszára. Az első srác az orrpiercingjét birizgálta, hiába esett le majdnem a gitártok a válláról, a második két nagy dobozzal egyensúlyozott, a hátul lévő szemüveges lány pedig épp nagyot kortyolt a kulacsából.

Ármin arcára széles mosoly kúszott, amikor megakadt Katán a tekintete – és Simon hirtelen már nagyon is jól emlékezett, hogy miért utálja a fiút.

– Sziasztok! – Mielőtt Ármin közelebb lépett volna Katáékhoz, oldalra pillantott Simonra. – Én eligazítom őket, te figyelj a vendégekre.

Simon összehúzott szemöldökkel végignézett a teraszon. Összesen két család üldögélt az asztaloknál: az egyik még bőszen eszegetett, a másik pedig egy heves vita közepén volt. Egyiküknek sem kellett pincér, Ármin csak le akarta rázni.

De Simon nem kötekedett. Nem a próbanapján.

– Helló – biccentett a banda tagjainak, aztán sarkon fordult.

– Menő a hajad – szólt utána a srác, aki a dobozokat fogta.

Simon mosolyogva megpördült a tengelye körül, és végigsimított a pár centis, kiszőkített tincsein. Akart mondani valamit, talán csak egy szimpla köszönömöt, vagy megdicsérni a fiú feltűrt ujjú, fekete ingjét, esetleg a nyakába lógó barnás haját, de mielőtt megtehette volna, a háta nekiütközött valakinek.

– Elnézést. – Ez inkább felháborodott kérdésnek hangzott, mintsem bocsánatkérésnek, és a nő megemelt, vékony szemöldöke sem árulkodott semmi jóról.