Hogy is mondjam...

...hogy fussunk neki újra?

Huszonnegyedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy fussunk neki újra?

– Akkor rohadj meg! – kiabálta Simon a busz után, amint az kihajtott a megállóból, pont, mielőtt elérhette volna.

Lemondóan sóhajtott egyet, ahogy előhúzta a zsebéből a telefonját. Fél hét volt, és máris megszegte a két legfontosabb szabályt az életében, miszerint fiúk és buszok után nem futott. De kénytelen volt, ha időben oda akart érni a versenyre, hogy Ármin megbocsásson neki.

Hát, ezt most cseszhette. Megnézte, mikor jön a következő busz, és az ajkába harapva vette tudomásul, hogy majd sprintelhet az állomásig, ha el akarja érni a vonatot.

Sebaj. Addig is kidühöngte magát:

„öljetek meg. lekéstem a buszt, és szerintem a vonatot is le fogom." – Az utolsó részt végül visszatörölte, mert csak az járt a fejében, ahogy Ármin azt mormolja, nem szabad ilyeneket mondani, mert még be fogja vonzani. Aztán inkább az egészet visszatörölte – még túl korai lett volna ilyen lazán írni a barátainak.

Tegnap este Ádám visszavette a csoportba, de Simonban már nem volt annyi lélekjelenlét, hogy egy hosszú, érzelgős üzenetet írjon, csak pár sorra maradt ereje:

„Sziasztok (tudhatjátok, hogy ez komoly, mert nagybetűvel írok). Bocs, hogy kiléptem, volt pár szar napom. Ma hazajöttem, de holnap visszamegyek a Balatonra, hogy befejezzük a versenyt. Ha végeztünk, írok, addig is szeretlek titeket meg minden."

Nándiék visszaírtak – kedvesebben és nyitottabban, mint ő –, de a feszült hangulat még nem szűnt meg. Nem baj. Majd ha visszamennek az iskolába, talán minden könnyebb lesz.

Simon belépett az emailjei közé, frissített egyet az oldalon. Semmi válasz. Lehet, feleslegesen megy le, mert Ármin nem is nézi a postafiókját – bár ezt kizártnak találta, a fiú ereiben nagypapa vér csörgedezett, biztos naponta nézte, hogy kapott-e új üzenetet.

Már majdnem megpróbálta felhívni, de mielőtt megtehette volna, leparkolt a buszmegállóba egy kocsi és kirakta a vészjelzőt. Simon nem sokat törődött vele, tovább keresgélte Ármin számát, de amikor dudálást hallott, már felkapta a fejét.

– Nem kell egy fuvar, szépfiú? – húzta le Nándi az ablakot.

Simonnak hunyorítania kellett, hogy kiszúrjon mindenkit: Eriket a kormánynál, Nándit az anyósülésen, Ádámot és Lilit hátul. Elvigyorodott, ahogy közelebb sétált, és megtámaszkodott az autó tetején.

– Szépnek szép vagyok, de fiú már nem igazán – tisztázta, ahogy behajolt az ablakon. – Hát ti?

– Jöttünk érted – mosolygott Erik. – Leviszünk a Balatonra.

Simon megkönnyebbülten felnevetett, ahogy végigsimított a rövid tincsein.

– Erik, most meg tudnálak csókolni! – közölte, majd Nándira vigyorgott. – Már ha megengeded. De amúgy téged is, nem diszkriminálok!

– Kösz, engem hagyj csak ki – hajolt előre Lili nevetve.

Simon a szívéhez kapott.

– Soha!

Mosolyogva végignézett a barátain, a testéből felszívódott a feszültség utolsó szikrája is, és nem csak azért, mert tudta, hogy most már biztosan nem késik el. Inkább azért, mert valami mást tudott: azt, hogy bármi történik a mai nap folyamán, itt van négy ember, akik szeretik minden hülyeségével együtt, és képesek hajnalok hajnalán felkelni, hogy meglepjék őt.