Hogy is mondjam...

...hogy hiszek a karmában?

Huszonharmadik fejezet – Hogy is mondjam, hogy hiszek a karmában?

Simon napjai így teltek a szülinapja óta: szarul.

Bővebben: haszontalanul és fullasztóan, mert úgy érezte, a teste utolsó kis zugát is kibéleli az önutálat meg a bűntudat, ami csak olaj volt a tűzre.

Néha el sem tudta képzelni, hogy valaha még megmozdul. Fáradtság ülepedett az izmaiba, és akármikor felkelt, szétterpeszkedett rajta a szorító keserűség, mintha egy hógömb lett volna, amit valaki megráz.

Veszélyesen közel járt ahhoz, hogy belesüppedjen ebbe az állapotba, szóval napról napra kényszerítette magát – jobban mondva, Kata kényszerítette őt –, hogy csináljon valamit. Most egy e-mailen ügyködött – több-kedvesebb sikerrel.

Az ujjai bizonytalanul jártak a billentyűzet felett. A laptop hideg fénye bántotta a szemét, de nem volt hajlandó elmenni aludni, mielőtt befejezte volna a levelet.

„Ármin,

Először is: rohadj meg, amiért nem válaszolsz az üzeneteimre és nem veszed fel a telefont. Ki ír a mai világban emailt az exének?! Úgy érzem magam, mint egy kétségbeesett zaklató."

Simon elmélyülten hümmögve olvasgatta a sorokat. Lehet, azt kellett volna írnia, hogy „kedves Ármin"? Igen, az jobban hangzana. Már le is ütötte az első billentyűket, amikor a megrezzent mellette a telefonja a kanapén.

„Mikor tervezel hazajönni?" – írta az anyukája. – „Holnap tankönyvosztás, hadd ne kelljen Ádámnak elhoznia a te csomagodat is."

Simon felszuszogott. Majdnem visszaírta, hogy Ádámnak eddig se okozott gondot, hogy az ő cuccait hurcolássza, de inkább kihúzta az értesítést. Vetett egy gyors pillantást arra is, hogy Ádámék írtak-e. Volt pár nem fogadott hívása – úgy harminchét –, és néhány olvasatlan üzenete – nagyjából hetvenhárom –, de egyiknek se tulajdonított nagyobb figyelmet.

Természetesen nem érdekelte, mit akarhatnak. Véletlenül sem forgolódott éjszaka, azon őrlődve, hogy visszaírjon-e nekik. És a legkevésbé sem akadt problémája azzal, hogy legyűrjön egy falatot a torkán, ha belegondolt, szeptembertől kénytelen lesz szembenézni Nándiékkal.

Inkább visszatért az emailhez.

„Másodszor is: tudom, hogy igazságtalanul bántam veled." – pötyögte be, éppen amikor kulcszörgést hallott az előszobából. Kata hangja pillanatokkal később felcsendült:

– Megjöttem!

Simon elmosolyodott, amikor a lány bedugta a fejét a nappali ajtaján. Néha úgy érezte, egy mosoly sem maradt benne, de Kata kedvéért meg kellett erőltetnie magát, ha már a lány a szülinapja estéjén megengedte, hogy meghúzza itt magát. Szerencséje volt, hogy Kata szülei és a húga elutaztak vidékre a nagyszülőkhöz, különben éjszakázhatott volna a parton.

– Megáztál – állapította meg Simon.

Kata a füle mögé tűrt egy-egy nedves tincset.

– Elfelejtettem esernyőt vinni. – A lány egy pillanatra eltűnt, amíg kibújt a cipőjéből. – De Döme hazahozott kocsival.

Simon összepréselte az ajkát, ahogy bólintott egyet. Nem lehetett elég finoman, elég halkan emlegetni a bisztrót, Dömét, Ármint vagy az otthoni ügyeket, a szorítás így is beágyazta magát a bordái közé.

– Ármin is ott volt? – köszörülte meg a torkát.

Kata tekintete meglágyult, ahogy beljebb sétált.