Hogy is mondjam...

...hogy nem fogok hányni?

Tizennegyedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy nem fogok hányni?

– Vedd fel, vedd fel – könyörgött Simon.

Hiába, a telefon csak kicsengett. Simon várt pár másodpercet, aztán kinyomta a hívást, és az ajkát összepréselve mérlegelt. Az akkumulátor utolsó hat százalékát felhasználhatta arra, hogy megnézze videón, hogyan kell megszerelni egy biciklit a sötét utcán minden szerszám nélkül, vagy inkább a térképen kereshette ki Erikék nyaralóját, hogy mindent hátrahagyva fusson felé.

„SIESS!" – ugrott fel Ádám üzenete. – „Nándiék mindjárt itt lesznek."

Simon hagyta, hogy a bicikli a fűre essen. Ármin meg fogja ölni, ha megtudja, hogy nemcsak tönkretette a láncot, amikor egyik nap őrült módjára tekert az állomásra, hanem most még hátra is hagyta lezáratlanul a biciklit.

Nem baj. Jobb, mintha Nándi ölné meg, amiért nem ért oda időben Erik szülinapi bulijára.

Simon éppen futásnak eredt volna, amikor felzenélt a mobilja. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Ármin neve felvillant a képernyőn.

– Igen? – szólt bele Ármin a telefonba.

Simon egyből a lényegre tért:

– Elromlott a biciklim, el fogok késni, tekerj el idáig, küldöm a címet – hadarta, majd mielőtt Ármin ellenkezhetett volna, kinyomta a hívást.

Gyorsan utánanézett, hol is van pontosan, elküldte üzenetben Árminnak, aztán repülőgép üzemmódra állította a telefonját. Ezt a módszert már tökélyre fejlesztette: sokkal könnyebben megkapta, amit akart, ha a másiknak nem akadt lehetősége nemet mondani – az csak hab volt a tortán, ha még aggódtak is érte.

Bár nehezen tudta elképzelni, hogy Ármin aggódik érte. Igaz, hamar odaért, de szemöldökei között mély, dühös ránc húzódott, amikor lefékezett mellette.

– Már aludtam volna – közölte.

– Negyed tíz van – tárta szét Simon a karját. – Nem tehetek róla, hogy nyugdíjas életmódot élsz.

– Én sem tehetek róla, hogy ötkor kell kelnem, hogy odaérjek az edzőtáborba, és... Hé!

Simon felpattant Ármin mögé a bicikli csomagtartó részére. Kezét a fiú vállára tette, és meg is paskolta, de Ármin nem mozdult.

– Na, mire vársz? – sürgette.

– Én hazaviszem a biciklidet, te meg eltekersz Erikhez az enyémmel, nem?

Persze, hogy nem. Simon mindig örült egy ingyen fuvarnak, és egyébként is szerette volna látni, hogy milyen, ha Ármin annyira részeg, hogy majdnem leesik a biciklijéről – plusz az se volt hátrány, hogy többet vele lehet, mielőtt a fiú elutazik.

– De fáj a bokám – mutatott Simon először a lábára, majd a fűben heverő biciklire. – Elestem. Nem tudnék olyan hamar odaérni, Nándiék mindjárt megérkeznek.

Ármin kevesebbet ellenkezett, mint arra számított. Csak nagyot sóhajtott, megingatta a fejét, de felpattintotta a bicikli kitámasztóját.

– Édes Istenem – morogta maga elé, ahogy tekerni kezdett.

Simon vigyorogva megkapaszkodott Ármin vállában. Hátizsákja zötykölődött, ahogy áthajtottak egy kátyún, remélte, se az üveg tequila nem törik össze, amit tegnap Katával felesben megvettek, se Erik ajándéka – már csak azért is, mert beleőrült volna, ha a másfél órás keresgélése a bolhapiacon, mire rátalált egy régi fényképezőgépre, kárba megy.