Hogy is mondjam...

...hogy hasonlítunk?

Tizenegyedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy hasonlítunk?

Csütörtökig Simonnak három napja maradt megtanulni röplabdázni. Még Lili edzéstervével is kételkedett benne, hogy ennyi idő alatt megváltja a világot, főleg, hogy Ármin ahol tudta, nehezítette a dolgát – és kivételesen nem szándékosan.

Egyszerűen csak ott volt mindenhol. A konyhában, amikor Simon evés közben röplabdás videókat nézett. A fürdőben, amikor Simon a sajgó alkarjára keresett fájdalomcsillapítót. A gondolatai közt, amikor aludni próbált.

De a legrosszabb mégis az volt, amikor Ármin a focipályán jelent meg.

– Te mit csinálsz itt? – állt meg Ármin mellette.

Simon felkapta a fejét, amikor Ármin táskája a füvön landolt. Karja még görcsben állt a fekvőtámaszoktól, ahogy felkönyökölt, kiszáradt torkát meg kellett köszörülnie, mielőtt megszólalt:

– Minek néz ki?

Ármin leguggolt mellé. Pillantása végigsiklott Simon fehér, átizzadt trikóján, amint kicipzározta a táskáját, és elővette a kulacsát.

– Haldoklásnak – nyújtotta felé Ármin az üveget.

Simon az ég felé emelte a tekintetét, de azért elvette a flakont, és nagyot kortyolt a vízből. A testét elárasztó kellemes hideg helyet adott pár gondolatnak, ami felperzselte az idegszálait. Hirtelen csak arra tudott gondolni, hogy Ármin kulacsából iszik.

Ármin szája az üvegen. Most az üveg az ő száján.

Simon felült, mintha a fű égette volna a hátát, és Ármin kezébe nyomta a flakont.

– Nem haldoklom.

Ármin ivott egy keveset, ádámcsutkája fel-le mozdult, ahogy nyelt. Az ő fejében nem az járhatott, mint Simonéban, mert akkor talán a focipálya másik végébe hajítja a kulacsot.

– Akkor mégis mit csinálsz? – csavarta vissza a kupakot a fiú.

Simon körbenézett maga körül. A saját vizét, a telefonját és a fejhallgatóját pár méterrel arrébb, a kapu mellé hányta le, de akár otthon is felejthette volna őket, egyik sem segített hihető hazugságot összekovácsolni.

– Rajzoltam – dörzsölte meg Simon az orrát.

Ármin követte a pillantását, szemöldökét összehúzta, amikor visszanézett rá.

– Aha.

– Inspirálódtam – helyesbített Simon, ahogy feltápászkodott. – Tudod, kell az ihlet, meg ilyesmi.

Ármin összepréselte az ajkát, mielőtt kibukhatott volna belőle egy mosoly. Vállat vont, és Simon remélte, ezzel ráhagyja a dolgot. Meg is indult a főút felé, de alig tett meg pár lépést, Ármin utána szólt:

– Majd megmutatod, ha kész?

Simon még sosem volt olyan biztos a válaszában, mint akkor, amikor visszakiabált:

– Nem!

Végül megmutatta. Nem akart ő semmit sem rajzolni, főleg nem Ármint, mégis megtette. De csak mert estére berágta a gondolat magát a tudatába, és különben is meleg volt, még takaró nélkül is vergődött az ágyában.

Szóval éjfél körül lapot meg ceruzát vett elő, és húzta egymás után a vonalakat. Nem lett szép, egyébként sem lehetett semmi szép egy karikatúrában, de Simon ehhez értett. Az összevisszasághoz, a groteszkséghez.

„Nesze" – firkantotta fel a papír sarkába, aztán Ármin ajtajához ment.

Bekopoghatott volna. Lefotózhatta volna a rajzot, hogy elküldje neki. Akár a kukába is dobhatta volna galacsinként összegyűrve, de egyik lehetőséggel sem volt megelégedve.