Hogy is mondjam...

...hogy hagyj békén?

Negyedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy hagyj békén?

– És akkor még nem is mondtam a legrosszabbat. – Simon rátámaszkodott a seprűre, ahogy Katára nézett. – Ármin fél hatkor berontott a szobámba, hogy menjünk edzeni. Szerinted normális?

Kata felnevetett, ahogy letörölte a konyhapultot.

– És jó volt az edzés?

– Nem – folytatta Simon a sepregetést. – Ármin megkínzott. Mentálisan és fizikailag is.

Kata a pultnak dőlt, és mosolyogva oldalra billentette a fejét. Simon szeretett ilyenkor ránézni. A nevetőráncok örökös vendégei voltak a szeme sarkának, de ha a lány visszafogta a nevetést, és még az ajka is megremegett, akkor valahogy megváltozott a légkör.

A hideg fényű lámpa hirtelen már nem tűnt olyan barátságtalannak. A bukóra nyitott ablakon beszökő levegőn már nem érződött, hogy kezd lehűlni az idő. Simon késztetést érzett, hogy lehalkítsa a hangját.

– Mentálisan? – kérdezte Kata.

– Aha. – Simon közelebb lépett. – Sohasem nevet a vicceimen. Annyira fárasztó.

Kata szuszogva megingatta a fejét, és bezárta a konyhaablakot.

– Tényleg nem jöhettek ki túl jól. Mióta takarítunk, csak Árminról beszélsz.

Simon szerette volna felpofozni magát. Észre sem vette, hogy Árminról beszélt. Az a típus volt, aki azt hozta fel témának, amit épp meglátott; arról a gondolatról kérdezett, ami épp átfutott a fején; arról mesélt, amit épp érzett.

Eddig könnyen kizárta a gondolatai közül Ármint, mert a kék asztalokról nem a fiú pólója jutott eszébe, amit a ma reggeli edzéshez húzott fel. A fejében eddig nem az az utálatos, monoton hangnem visszhangzott, amivel Ármin az utasításokat adta röplabdázás közben. Az izmai eddig nem sajogtak a lefutott kilométerektől és az erősítésektől.

Talán Ármin ezért passzolta át neki a mai műszakot. Tudta, hogy megmérgezte a gondolatait, és még a távolból is tönkreteheti a kettesben töltött idejét Katával.

– Bocsánat – bukott ki Simonból, ahogy összevonta a szemöldökét. – Nem szidni akartam, csak... Tudod mit, ne is beszéljünk többet róla.

– Ne is, mert elmondom Árminnak, hogy van egy rajongója – vigyorgott rá Kata.

Simon közelebb lépett, hagyta, hogy a seprű a földre essen.

– Tudom, hogy csak viccelsz, de ha egy pillanatig is átfutna a fejeden, hogy ezt mondd neki, akkor kész vagyok könyörögni, hogy ne tedd meg – közölte.

– Dehogy viccelek! – nevetett Kata, ahogy elővette a telefonját. – Meg is írom neki, hogy van egy megszállottja.

– Megszállottja? – hüledezett Simon. – Az előbb még rajongó volt!

Kata arcát megvilágította a telefonja fénye. Ujjai sebesen jártak a képernyőn, de amikor Simon a mobil fölé hajolt, hogy meglesse, Kata tényleg ír-e, a lány hátrált egy lépést.

– Szia, Ármin – mondta Kata lassan, tagoltan, mintha egyidőben le is írná a szavakat. – Légy szíves, nevess Simon viccein, mert teljes letargiába esett, és...

Simon hitetlenkedve a telefon után kapott, de Kata nevetve tovább hátrált.

– És csak rád tud gondolni – folytatta. – Előre is köszi! Utóirat, ha kell, átvállalom a műszakodat, hogy elmenjetek Simonnal párterapeutához. Elküldve!