Hogy is mondjam...

...hogy menthetetlen eset vagyok?

Tizenharmadik fejezet – Hogy is mondjam, hogy menthetetlen eset vagyok?

Hideg víz zubogott a zuhanyrózsából. Elég hideg ahhoz, hogy Simon összerezzenjen, amikor lecsorgott a gerince mentén, de ahhoz már nem, hogy a gondolatait is lehűtse.

Fáradtság duruzsolt az izmaiban a reggeli edzéstől. Ármin előző este figyelmeztette, hogy fél hatkor a ház előtt fogja várni, de Simon nem számított rá, hogy ilyen keményen fognak edzeni. Pedig nem futottak többet, mint máskor, Ármin nem lett szigorúbb, és ugyanannyit erősítettek, mint eddig.

Valahogy mégis jobban elfáradt. Talán azért, mert a felüléseknél Ármin lefogta a lábát, hogy ne mozogjon, és az arcuk centikre volt egymástól, akárhányszor felküzdötte magát. Talán azért, mert Ármin otthon felejtette a nevetséges hajpántját, és Simon csak arra tudott gondolni, hogy ő akarja kisimítani az izzadt tincseket a fiú arcából. Talán azért, mert foggal-körömmel kellett harcolnia a gondolatai ellen.

Simon éppen, hogy kezébe vette a tusfürdőjét, megszólalt a telefonja csengőhangja. Elzárta a vizet, elhúzta a zuhanyfüggönyt, és felkapta a mosógépről a mobilját. A kijelzőn Nándi neve villogott.

– Mondjad gyorsan – szólt a telefonba.

– Megérkeztünk, te hol vagy? – tért rögtön Nándi a lényegre.

Simon megdörzsölte az orrnyergét, miközben vállával a füléhez szorította a telefont. Elmormolt egy imát azért, hogy ne ejtse le, és közben felmarkolta a törölközőjét.

– A zuhany alatt.

Nándi felsóhajtott a vonal túlsó végén.

– Azt mondtad, kijössz elénk az állomásra.

– Én sosem mondtam ilyet – törölközött meg gyorsan. – Összekeversz valakivel.

Igazság szerint Simon tényleg tett egy ilyen ígéretet. Tegnap az egyik szünetében megírta Nándinak, hogy segít elcipelni a cuccaikat Erikék nyaralójáig, de aztán Ármin befurakodott a gondolatai közé, mintha valami vírus lenne.

– Ne szívass már – mormolta Nándi. – Lefotózom az üzenetedet, ha kell.

Simon kilépett a zuhanyzóból, és magára kapta a ruháit. A pólóját kifordítva húzta fel, de nem pazarolta tovább az időt. Így legalább talán majd szerencséje lesz.

– Legyen már egy kis humorérzéked – tépte fel Simon az ajtót, és leszaladt a lépcsőn. – Nem felejtettem el, hogy jöttök, már úton vagyok. Két perc, és ott leszek, oké?

– Oké, de ha most indultál... – kezdte Nándi.

– Na, szióka – nyomta ki a hívást, és a zsebébe csúsztatta a telefont.

Simon úgy robbant ki az udvarra, mint egy bomba. Nagy nehezen kivette a tárolóból a biciklit, és tekerni kezdett, hiába érezte úgy, hogy a lába egy iszapból épített vár, amit elmos a víz. A negyedórás utat nyolc percre rövidítette, de Nándi még így is elégedetlenül ingatta a fejét, amikor lefékezett előttük.

– Két perc, mi? – tápászkodott fel a fiú.

Simonnak annyi ereje sem maradt, hogy kitámassza a biciklit, hagyta, hogy a földre essen, amint leszállt róla.

– Már itt voltam a környéken – lihegte, ahogy a térdére támaszkodott.

– Nem baj – veregette meg Erik a hátát. – Elvoltunk.

– Kíméljetek meg a részletektől. – Simon felegyenesedett, és a homlokát törölgetve szemügyre vette a barátait. A határán állt, hogy rákérdezzen, hol hagyták Ádámot és Lilit, de mielőtt elszólta volna magát, bevillant neki, hogy ők csak két nap múlva érkeznek Erik meglepetés bulijára. – Na, és hiányoztam?